Pár évvel ezelőtt egy barátommal egy új törvénymódosításról, az úgynevezett „szociális temetés” bevezetéséről vitatkoztunk. Akkoriban ez a téma nagyon „ment” a hírekben, sokan fölháborodtak rajta, jogvédők is megszólaltak. Nekem nem volt igazán kiforrott véleményem. A kormány ténykedését ellenszenvvel kísérő barátom ugyanakkor — számomra meglepő módon — a törvény lehetséges jótékony hatásaira hívta föl figyelmemet. A legszegényebbek számára ingyenessé volt tehető a temetkezés, amennyiben ők vállalják, hogy segédkeznek a kivitelezésben. Szóval ha ők maguk segítenek megmosni, betakarni, sírba helyezni a holttestet. Ha megássák a sírját. Azt mondta a barátom, hogy régen természetes volt az embereknek ez a fajta testi közelsége a halotthoz, és ez sokkal egészségesebb viszonyt teremtett a halállal. Ha megtapinthatjuk a hullát, ha közel megyünk a testhez, ha megérintjük, és megértjük, hogy az már csak egy test, csak anyag, és már nem fáj neki semmi, szóval ha megértjük, hogy a halál milyen egyszerű és természetes dolog, akkor sokkal kevésbé fogunk iszonyodni tőle.

Sokat gondolkoztam ezeken a mondatokon. Csakugyan, a halál a mai világunkban olyannyira nem „természetes” jelenség, hogy legszívesebben nem is vennénk róla tudomást. A kor, amely látszólag minden társadalmi tabut ledönt és kibeszélhetővé, kifecseghetővé tesz, betegesen viszolyog még az említésétől is annak, hogy nem élünk örökké. Ha megjelennek arcunkon a ráncok, azonnal igyekszünk elleplezni őket; testünket örök fiatalnak szeretnénk tudni; a fel-felbukkanó ősz hajszálak kétségbe ejtenek. (Én idén tavasszal vettem észre magamon az első ősz hajszálakat; heteken keresztül gyötört az elmúlás szorongása miattuk.)

Ha van a művészetnek társadalmi szerepe, akkor az egyebek között talán az is lehet, hogy elmesélhetővé tesz olyan dolgokat, amikről más módon nem tudnánk szólni. Lehetővé tesz olyan megszólalási módokat, amelyek a valóságban erős tiltás alá esnek.

Ezért van akkora értékük az úgynevezett „tabudöntögető” filmeknek, regényeknek, performanszoknak. A „polgárpukkasztás” nem pusztán kamaszos szórakozás és sekélyes viccelődés. Minden jó tabudöntögető film vagy műalkotás arra eszméltet rá, hogy polgári külsőnk (olykor maszkunk) alatt hatalmasabb erők dolgoznak. A tabudöntögetés éppen ezért a polgári mivoltunkat is tudatosabbá és erősebbé teszi, hiszen megérteti, hogy hétköznapjaink társalgásaiból miért száműzzük tudathatárunk alá állatias és isteni vonásainkat.

Múlt héten a Zsidó és Izraeli Filmek Fesztiválján a Művész Moziban egy Röhrig Géza főszereplésével készült amerikai filmet néztünk meg, mely pontosan ezt a legnagyobb tabut, a testi halál tabuját döntögette halomra.

Közeli hozzátartozóink halálát földolgozni rendkívüli kihívás mindannyiunknak, és gyász közben a legkevésbé sem jut eszünkbe humorizálni a halotton. Ezt a kulturális tiltást játssza ki a Porrá című film; a néző végigkacagja az egészet, miközben mindvégig érzi, hogy nagy dolgokon kacag.

A haszid zsidó közösség kántora elveszíti középkorú feleségét, és rémálmok gyötrik: elképzeli, hogy a még megmaradt test milyen szörnyű kínokat élhet át. Azt szeretné, hogy a test teljesen porrá váljék, ám kétségek gyötrik, hogy ez egyáltalán valaha megtörténik-e még. Fölkeres egy egyetemi biológiatanárt, aki esetlenségében mégiscsak az egyetlen, aki segíteni tud neki. A két csodabogár valósággal összebarátkozik, és hajmeresztő „tudományos kísérletekbe” bocsátkozik. Megfojtanak egy termetes (lehetőleg „a kedves feleségéhez mérhető nagyságú”) disznót, majd eltemetik titokban az erdőben, és időről időre megvizsgálják, hol tart épp a bomlás. Por lett-e már belőle. A közönség fuldokol a nevetéstől, de közben egy kicsit a saját halottaira is gondol. A rettenet mindazonáltal feloldhatatlan, és a film befejezése kurta-furcsa: kiássák a feleséget saját sírjából, és eltemetik az erdő mélyén, ahol a kántor az asszony lelkét vélte meghallani, és az új nyughely megtalálásától megnyugszik, kiszáll belőle a „dibbuk”, újra énekelni tud, serdülő fiai nagy örömére.

Talán pont azért nem nagy film ez, csupán jó, mert pusztán megpendíti a tabut, megoldást nem kínál mást, csak amit hétköznapi, felszínes létünk is megtalálni szokott vigaszul: a jó földben már nem fáj semmi annak, akit szerettünk.

Létezik ennél mélyebbre ásó, messzebb menő polgárpukkasztás is? Van más „véleménye” is a művészetnek a testi halálról?

Azt mondta Amál, akivel együtt néztük a filmet (és aki blogján remek kritikát is írt róla), vetítés után, hogy igazi „amerikai” film volt. Amerikai, azaz miközben azért értékes is, mégiscsak könnyen befogadható, kissé sablonos, szentimentalizmusba hajló. Érteni véltem, mit mond. Az amerikai film professzionális abban, hogy bevonjon bizonyos témákba nagyobb közönséget. A fesztiválon a két vetítésre minden jegy elkelt.

Szerettem ezt a filmet, de nem a vége, a tanulsága, hanem az eleje, a kérdésfeltevése miatt. Jó start, hogy elinduljunk a probléma (a halál elviselhetetlensége, a testi pusztulás tabuja) megfogalmazásának irányába. Ennek az útnak a végén aztán olyan műalkotások várhatnak ránk (főleg irodalmi példák jutnak eszembe: Kosztolányi Halotti beszéde, Tolsztojtól az Ivan Iljics halála és persze még sok egyéb), amelyek látszólag vigasztalanabb és keményebb üzenetük dacára mégis megértetik velünk, hogy a halál voltaképpen nagyon is egyszerű és természetes dolog — éppen olyan, mint a születés.