A Harry Potter elképesztő sikere kinevelt egy nagyon széles olvasóközönséget, akik megkamaszodva kiköveteltek maguknak egy nekik szóló regénytípust, és világszerte milliók kezdték el olvasni az olyan könyveket, mint Az éhezők viadala, Az útvesztő, A beavatott vagy újabban A szolgálólány meséje. A sikerkönyvekből villámgyorsan elkészültek a filmadaptációk, ami még tovább növelte a könyvek eladott példányszámát, a 2012-es filmbemutató után az először 2008-ban megjelent Az éhezők viadala 17,5 millió példánynál járt.

Adódott a kérdés, hogy nekem magyartanárként van-e dolgom ezekkel a könyvekkel, és ezzel a sikerszériával. Ráadásul fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon miért falják ezeket a könyveket a mai tinédzserek. Tudni akartam, hogy van-e titok.

A gyerekekkel közösen választottunk könyveket, úgy mondják az okosok, hogy mindig jó, ha kölcsönös a viszony tanár és diák között, lám, lám, nemcsak a tanár ad olvasmányt, hanem fordítva is lehet, ajánlhat a gyerek is. Jó. Nekiálltam, elolvastam a könyveket. Borzalmasak voltak. De tényleg.

Az az igazság, hogy én már azokat a könyveket sem szeretem, amiket a magyar értelmiségi körökben is divat olvasni, soha nem olvastam krimit, mindig untam Rejtőt stb. Tudom, sokan szeretnek ilyesmit kikapcsolódásként vagy akárhogy olvasni, de nekem éppen Bulgakov vagy Péterfy Gergely a kikapcsolódás.

Az iskolában igyekeztem leplezni utálatomat, de félek, hogy nem voltam maradéktalanul lelkes az órákon. Szóval nem tudom, ki mennyire ismeri ezeket a könyveket, de semmi olyan nincs bennük, amit én egy regényben keresek. Itt kalandok vannak, esetleg rejtvény, valami különös logikai csapda, amit az olvasónak magának kell megfejtenie, de azért nem hagyja a szerző ebben sem magára az olvasót, aki ügyesen adagolva, megkapja a megfelelő segítséget. A hangsúly a külső cselekménytörténeten van. Komolyan, mint egy indiánregényben, bár elég homályosan emlékszem ezekre is.

Elolvastam három ilyen könyvet, és rettentően szenvedtem. Írogattam a jegyzeteket, hogy a nők szerepének felértékelődése, sokszor nő a főszereplő, aki helyt áll igazi fegyveres hősként, ami hagyományosan férfiúi szerep. Nemek közötti egyenlőség, ez modern társadalmi téma. Na. Sok a szerzők között a nő, tessék, korábban meg alig voltak írónők. Hogy működik egy totalitárius államban a média. Hogyan lesz a tévéműsor hatékony propaganda. Egyáltalán milyen egy diktatúra. Mik azok a kasztok. Egyáltalán mi az, hogy utópia.

Igazság szerint találtam több olyan témát, amikről nyilvánvalóan van értelme beszélgetni egy tanítási órán. Nyilván ezek bizonyos fokig valóban képesek előkészíteni szépirodalmi művek későbbi elemzését.

De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy miért nem Orwell 1984-ét falják a srácok, ha disztópiát akarnak. Miért nem A Legyek urát olvassák Goldingtól, ha egy világtól elzárt embercsoport működését akarják vizsgálni? Hogy ezeket a témákat magas színvonalon hányféle regény dolgozza fel úgy, hogy azok olvasása igazi esztétikai élmény jelent, nem valami furcsa kalandsorozatot. Állandóan ott motoszkált a fejemben, hogy miért nem igazi szépirodalmat tanítok e helyett a betűhalmaz helyett, amiknek az esztétikai színvonala alulról súrolja a szappanoperákét.

Az a nagy kérdés, hogy ezekből a kvázi regényekből, vezet-e út az igazi olvasáshoz. Szóval van-e olyan ember, aki Suzanne Collinst (ő Az  éhezők viadalának szerzője) olvas, aztán elolvas két folytatást, aztán három hasonlót, és utána boldogan előveszi Dosztojevszkijt vagy Tolsztojt, hogy na végre, ezt kerestem.