Ha lecsupaszítjuk, két dolog okoz nekem minden egyéb körülménytől függetlenül örömet a színházban: a kardozás és az ordítozás. Mert ilyeneket a valóságban nem jó közelről látni, de a színházban veszélytelenül lehet. A Rózsavölgyi Szalon Diplomáciájában kardozásig nem fajulnak a dolgok, és még az ordítozás sem volt élvezetes.

Pedig milyen jó játszóhely a Rózsavölgyi! Parádésan kitalált rendszer. A legutóbbit leszámítva eddig mindig „része” voltam a darabnak, mert a hely eredeti funkciója – kávézó – miatt a színpad és a nézőtér nem válik szét; a rendezők előszeretettel küldik a közönség közé a színészeket, ami először kényelmetlen helyzet, másrészt viszont a már emlegetett leskelődést másik szintre emeli. Na, a Diplomácia esetében ezt a specialitást sem élvezhette a néző. Ami nem zavart, nem kell mindig minden előadást ugyanarra a poénra felhúzni. Az ajánlat enélkül is kecsegtető: egy kamaradarab, amely lélegzetelállító momentumában ragadja meg a világháborút. A németek már vesztésre állnak, de Párizs még az irányításuk alatt van. Mivel létszámhátrányban vannak, a város felrobbantásával próbálnak csapást mérni a Szövetségesekre. Az utolsó pillanatban azonban jelenik meg a német parancsnok irodájában a svéd konzul, aki a Szövetségesek békeajánlatát hozza, és Párizs megkímélését kéri.

A háborús agresszió és a humanizmus csatája ez. Kifejezetten színpadra való történet, jutalomjáték a színészeknek. Gondolnánk. De sajnos a Diplomáciából éppen az hiányzik, ami vonzana ebben az előadásban. Az izgalmas szellemi párbaj helyett süketek párbeszéde – mindenféle hangerővel (l. ordítás). A szereplők egy funkciósak. De főleg: hiányzik a feszültség.

Újra és újra elhangzik viszont minden, aminek az atmoszféráját, a súlyát nem sikerül megteremteni a színpadon. Olyan az egész, mint valamilyen iskolai darab az osztályfőnök határozott pedagógiai célzatával. A parancsnok náci hadvezér létére mégis jó ember: hát, csokit küld kedvenc szárnysegédjével a gyerekeinek a baden-badeni házi őrizetbe! Nála már csak a svéd diplomata jobb ember, hiszen odaadja a gyógyszert a tábornoknak, amikor az majdnem belehal egy asztmás rohamba. És még ezt a giccset is lehet olyan angyali jóságú mondatokkal fokozni, föl sem merült benne, hogy ne segítsen. Még akkor sem, ha a parancsnok halála automatikusan megakadályozta volna a robbantást. Ha nem is végleg, de elodázhatta volna, amíg odaér a felmentősereg.

A darab legnagyobb hibája, hogy nem derül ki, miért nem robbantja föl végül Párizst a náci tábornok. Amiket ugyanis a konzul mond neki makacsul, nem ismeretlen érvek, csak éppen egy parancsot teljesítő katonát miért is hatná meg, mi lesz a civil lakossággal, pláne a műkincsekkel? Különösen azért sérelmes mindez, mert a darab nem valamilyen gondolatkísérlet eredménye, hanem valós eseményeken alapul.

A darab két legerősebb pillanatát sajnos nem bontották ki igazán, pedig ezek megfelelő kiemelése talán meg is menthette volna. Mindkettő a motivációt magyarázza, ami egy-egy karakter életre keltésének egyik legjobb eszköze. Az egyik a diplomatáé, akinek a felesége zsidó. Ennek a papírízű, kimódolt darabnak tényleg csúcspontja lehetne, amikor az addig távolságtartó, korrekt és szenvedélyességében is megfontolt konzul egy pillanatra szinte sírva csuklik össze mondván, nehogy a náci hadvezér bocsánatot kérjen az antiszemitizmusért.

A parancsnok nagy pillanata az, amikor csalódik Hitlerben. Amikor ez a lojális katona felidézi az utolsó parancs – Párizs felrobbantása – kiadását. A sok humanista közhely közepette ez az egyetlen autentikus momentum, amely kizökkenthette a katonát az őrült kötelességtudatából.

Sajnos azonban nem ezeket hangsúlyozták, hanem valamiféle szájbarágós humanista tandráma az egész előadás a párbeszéd mindenek fölöttiségéről, a bátor kiállásról és az emberi. A végén pedig sajnos nem csak a csattanás marad el, hanem a csattanó is. Pedig végig azt várja az ember, hogy csak jön a fordulat, ami ezt a huza-vonát kizökkent stabil, spirális mozgásából. De nem.

A kritika amúgy nagyon szereti ezt az előadást. A Szalon közönsége is a szívébe zárta: több mint egy évvel a bemutató után is nagyjából egy nap alatt elfogynak rá a jegyek. Talán az elvárásokat korbácsolja föl ez a páratlan történelmi helyzet, amelyben a lélektani krimi játszódik. Talán éppen a sok pozitív vélemény után volt kijózanító látni ezt a 2011-ben írt darabot. Akárhogyan is, ezután a hetven perc után hiányérzettel távoztam. Értettem a szándékot, mely a kölcsönös tisztelet szerepét akarta hangsúlyozni. Utólag is remeknek gondoltam azt a felismerést, mely szerint ez az eset irodalmi, színpadi földolgozásra szorul. De nem tudtam átérezni a meggyőzés folyamatát. Így marad valamiből, ami ígéretes, csupán ígéret.