Vajon mit tudnak hozzátenni a természettudományok (például a matematikai statisztika, az informatika vagy a genetika) az ősmagyarság nyelvének és eredetének kutatásához? A jelek szerint sokkal többet, mint gondolnánk. Interjúnkban Németh Endre, az önkéntes alapon populációgenetikai modellezéssel is foglalkozó matematikus, informatikus mondja el, miként gyarapodtak ismereteink arról, hogy voltaképpen honnan is származtak honfoglaló őseink, és olyan vadonatúj felfedezésekről is beszámol, amelyek bízvást nevezhetők ősrégi eredetmondáink kései igazolásainak is. Rendkívüli időutazásra invitáljuk olvasóinkat.

A magyarok elődeinek a kutatásában hogyan hasznosíthatók a legújabb genetikai kutatások? Értelmezhető a magyar őstörténet genetikai alapon? Van olyan, hogy magyar gén? Finnugor gén?

A mai magyarok génállománya nem különbözik lényegesen a szomszédos, indoeurópai népekétől. Ezért ha a magyarok múltjáról szeretnénk információt nyerni, akkor a genetikai vizsgálatok előtt két lehetőség áll. Egyrészt az archeogenetikai kutatások, például a honfoglalók vagy akár az Urál-vidéki magyargyanús temetők genetikai vizsgálata. Másrészt olyan speciális komponensek keresése a mai magyar népességben, amelyek megkülönböztetik a mai magyarokat a szomszédos népektől és összekötik olyan földrajzilag távoli területen élő népcsoportokkal, amelyek történelme kapcsolatba hozható a korai magyar nyelvű csoportok őseivel. Így például az obi-ugorokkal és a baskírokkal. Ez a két megközelítés látszólag teljesen különböző, de meggyőződésem az, hogy a két megközelítés eredményei időben konvergálni fognak. Azaz ahogy megyünk vissza az időben, úgy fog emelkedni azoknak a komponenseknek az aránya a magyarok elődeiben, amelyek ma is összekötik a magyarokat az obi-ugorokkal és a baskírokkal.

Bizonyos típusú kérdésekre csak az archeogenetika adhat megbízható választ. Például arra, hogy adott genetikai jellemzővel rendelkező csoportok keveredése milyen térségben és mikor következhetett be. A ma élő népességek vizsgálata azonban több okból is megkerülhetetlen. Értelemszerűen jóval több adat áll a rendelkezésünkre a ma élőkből, mint a több mint 1000 évvel ezelőtt élt emberek maradványaiból. Ezzel is függ össze, hogy magukat a markereket, amelyeket vizsgálni kell, szinte kivétel nélkül a ma élők vizsgálata alapján azonosítják. Továbbá a ma élőkből értelemszerűen jobb minőségű és nagyobb mennyiségű DNS-t lehet kinyerni, és így sokkal mélyebben és pontosabban lehet vizsgálni őket. Bár a technika fejlődésével az archeogenetikai kutatások is kétségtelenül egyre produktívabbá válnak. Nagyon érdekes és egyben meglepő dolog, hogy meglehetősen megbízható módszertan alakult ki arra vonatkozólag, hogy a ma élő emberek adatai alapján hogyan lehet azonosítani egyes leszármazási vonalak fontosabb migrációs útvonalait.

Mi azt a kérdést tettük föl, hogy a mai magyar népesség és legközelebbi nyelvrokonaink az obi-ugorokkal milyen genetikai kapcsolatok mutathatók ki. Ez egy elég egyszerű, mégis gyümölcsöző megközelítésnek bizonyult. Az első tanulmányunk még csak figyelemfelhívó jellegű volt, és azt jelezte, hogy van olyan komponens, amelyik összekapcsolja a mai magyarokat és az obi-ugorokat, de nem tudtuk, hogy mennyire speciális ez a kapcsolat, mely mai népességben fordul elő még az N-L1034 marker, amelyik összeköti az ugor népeket. És bár a mai magyar népességben kifejezetten alacsony az N-L1034 ugor migrációs marker aránya, az elgondolkoztató volt, hogy az N-L1034 alcsoport az Európában finnugor migrációs markernek tartott N haplocsoport (pontosabban az N-L708 alcsoport) egyik alcsoportja, és így illeszkedik a tágabb kontextusba. Továbbá az is érdekes volt, hogy a feltételezett ugor ősapa bő 4000 éve élt, ami illeszthető az ugor alapnyelv feltételezett leválására vonatkozó becslésekhez.

A kutatásokat sikerült folytatni, és reményeink szerint a napokban már elérhető lesz az a nemzetközi együttműködésben elért eredményünk a Scientific Reports tudományos folyóiratban.

A legújabb eredmények szerint az ugor migrációs marker specifikus abban az értelemben, hogy nagyobb arányban kizárólag az obi-ugorok és az Urál-vidéken egyes földrajzilag jól körbehatárolható baskír csoportok, és jóval kisebb mértékben a volgai tatárok között, illetve a Kárpát-medencében található meg.

A magyar őstörténet iránt érdeklődők számára közismert, hogy Julianus barát a Volga-Urál vidéken találta meg a keleten maradt magyarokat, és a régészek számára is egyértelmű, hogy a mai Baskíria és Tatársztán területe, valamint a szomszédos régiók a magyar vándorlás egyik fontos állomást jelentették. Úgy néz ki, hogy felértékelődik azoknak a modelleknek, elméleteknek a szerepe, amelyek az Urál vidéken a baskírok és magyarok közötti intenzív kölcsönhatásokkal számolnak. Tisztán genetikai adatok alapján az sem zárható ki, hogy nem egy magyar töredék, hanem az Etelköz felé induló közösséggel összemérhető, esetleg nagyobb magyar közösség maradt az Urál-vidéken.  

Visszatérve a migrációs marker kérdésére. Sokan megkérdőjelezik, hogy a kulturális és a demográfiai folyamatok között hosszútávon maradhat bármilyen összefüggés a folyamatos keveredések miatt. Nos, általában igazat adhatunk a szkeptikusoknak. A török nyelvek terjedésében például olyan jelentős szerepet játszottak a kulturális hatások, olyan jelentős volt az elitek szerepe, hogy jelenleg még nem azonosítható egyértelműen, hogy mely apai vagy anyai vonalak lehettek a meghatározók a korai török nyelvű csoportok életében. A török nyelvű népek őshazája nagy vonalakban genetikai módszerekkel így is azonosítható. A finnugor csoportok esetében azonban ez már nem így van. Elég egyértelmű, hogy a finnugor nyelvű népességeket összeköti az apai vonalú N-L708 alcsoport, amely egyben el is választja a nem finnugor népektől.

Az N-L708-as mutációt hordozó ősapa több mint 7000 évvel ezelőtt élt, talán a Szajánok, a Jenyiszej felső folyása mentén.

Európában az északi oroszokban és a lettekben, litvánokban található meg nagyobb arányban az N-L708-as alcsoport. Finnugor szubsztrátumot különösen az északi oroszok és a lettek nyelvében gyanítanak a nyelvészek, de a litvánok nyelvében is vannak nyomai a finnugor csoportokkal való kölcsönhatásnak. A finnugor migrációs marker azért létezhet, mert a nyelv terjedését speciális demográfiai viszonyok jellemezhették. Természetesen a modell megerősítéséhez archeogenetikai kutatásokra van szükség. A megnyugtató válaszhoz megkerülhetetlen lesz, hogy megvizsgálják a finnugor nyelvű csoportokkal összefüggésbe hozott régészeti kultúrák genetikai jellemzőit. Nagyon érdekes, hogy a finnugor népeket egyértelműen az apai vonalak kapcsolják össze, az anyai vonalak genetikai összetétele a legtöbb finnugor nép esetében a szomszédos népekére hasonlít. A különbség olyan jelentős, hogy míg a finn apai vonalak 60%-a származik Szibériából, az anyai vonalak esetében ez az arány pár százalék. Úgy tűnik a finnugor nyelvek terjedésében az apáknak nagyobb szerepe volt, mint az anyáknak.  

Ezeknél a genetikai kutatásoknál milyen szerep jut az informatikának és a matematikának?

A DNS láncok matematikai szemszögből lényegében 4-es számrendszerben felírt számoknak vagy egy 4 betűs ABC-ben leírt szónak vagy szövegnek foghatók föl, és így ideálisan vizsgálhatók a matematikai (elsősorban adatbányászati, statisztikai) és informatikai módszerekkel. Az általunk kidolgozott matematikai módszerekről most nem, de a módszerekből nyert eredmények lehetséges interpretációjáról ejtenék pár szót.

Elsőként mutattuk ki egy új matematikai módszerrel, hogy a honfoglalók a mai baskírokhoz állnak a legközelebb.

És elsőként jeleztük, hogy az ugor elemek nagyobb arányban lehetnek jelen mai baskírok között, mint a magyarok között. Eredményünket később nemzetközi kutatások is megerősítették.

További érdekes észrevételünk, hogy a honfoglaló és baskír, illetve a székely és baskír haplotípus egyezések belső struktúrája meglepően hasonló. Ez azért erős észrevétel, mert független laborok és kutatások mérési eredményei kölcsönösen megerősítik egymást. Mindenesetre a kirajzolódó kép alapján a korai magyarokban az ugor és andronovói elemek kölcsönhatása lehetett a meghatározó. A honfoglalókban kimutatható több jelentős Bajkál-tó vidékéréről induló genetikai komponens is, amely komponensek hordozói lehettek török eredetű szavainknak. Modellünk alapján, egyelőre feltételesen úgy tűnik, hogy a török nyelvű csoportokkal való kölcsönhatások igen intenzívek, de relatíve késeiek lehettek.

Egy másik eredményünk alapján az ugor elemek a bronzkorban jelennek meg a Baraba-sztyeppén (Ob és Irtis közötti terület) Szeima-Turbinói eszközöket használó népességek keretében, és az ugor marad a régióban a meghatározó elem az andronovói korszakban is.

Ez azt is jelenti, hogy előbb voltunk fémművesek, mint lovasok, hiszen a Szeima-Turbinói kulturális csoportok a kor legfejlettebb fémműves technológiáinak birtokosai voltak. Önképünk szempontjából is érdekes lehet ez az észrevétel, amennyiben a későbbi kutatások megerősítik eredményünket, mert azt valószínűsíti, hogy a technológiai újítások is szerepet játszottak a korai magyarok sikerében.

A térségből az ugorokra jellemző genetikai jellemzők az i. e. 800 és 900 között tűnnek el vélhetően a korszakra jellemző lehűléssel összefüggésben. Szibériában a lehűlés olyan mértékű volt, hogy több közösség is elvándorlással reagált az éghajlatváltozásra. Könnyen lehet, hogy egy ilyen kisebb elvándorolt közösségben indul meg a korai magyarok első demográfiai expanziója, mert a most megjelenő tanulmányban azt találtuk, hogy a magyarokban, baskírokban és tatárokban található vélhetően ugor eredetű apai vonalak expanziója nagyjából 2700 éve kezdődött meg.

Amikor genetikai nyomokat keresünk, akkor valójában mit keresünk?

A populációgenetikusok az apai, anyai vonalakat meghatározó úgynevezett uniparentális markerek és autoszomális markerek vizsgálatával foglalkoznak. A keretek rövidsége miatt most csak az apai vonalakat reprezentáló, az Y kromoszómához köthető fontosabb fogalmakról ejtenék pár szót.  

Az Y-SNP (Single Nukleotide Polymorphism) csak apáról fiúra öröklődő, az Y kromoszóma egy adott pontján bekövetkező olyan változás (mutáció), amely egy elemi egységet (nukleotid) egy másikra cserél. Ahhoz hasonlít, mintha egy szövegben egy betűt egy másikra cserélnénk. Az adott véletlenszerű változás a gyakorlatban nem ismétlődik meg, tehát egyedi jelenség. Eszerint azoknak a férfiaknak, akikben megtalálható egy adott SNP, tisztán apai vonalon volt egy közös ősük (ősapa). Ezek a férfiak egy csoportba tartoznak, amelyet haplocsoportnak nevezünk. Egy haplocsoport alcsoportjához pedig a haplocsoportot meghatározó ősapa leszármazottjának azok a leszármazottai tartoznak, akiket egy újabb SNP megkülönböztet a többi leszármazottól.

Az Y-STR a DNS-szakasz egy adott pontján egy rövid motívum, a nukleotid ismétlődésének hossza. Mintha szöveggépelés közben egy billentyű beragadna, és egy betű többször ismétlődne egymás után. Az SNP-vel ellentétben az STR-ben könnyebben következnek be változások, és gyakran előfordul az is, hogy visszamutáció következik be. Egy ember több STR szakaszának vizsgálata mégis annyira jellegzetes eredményt mutat, hogy nagy megbízhatósággal alkalmas személyazonosításra.

Milyen módon egészíthetők ki a régészeti, történeti, néprajzi, nyelvészeti, zenetörténeti kutatások ezekkel az újfajta genetikai ismeretekkel?

Ahogy egyre inkább megyünk vissza az időben, és fogynak a szöveges források, úgy nő a genetika és a régészet szerepe. A genetikának különösen a nagyon távoli múltra vonatkozó észrevételei, a migrációs útvonalak, demográfiai expanziók időbeliségének azonosításában lesz megkerülhetetlen szerepe véleményem szerint. Ennek megfelelően a populációgenetikai kutatások egyes nyelvi csoportok őshazájának lokalizálásában, a nyelvet hordozó csoportok demográfiai dinamikájának meghatározásában segíthetnek. Például ma már egyre többen kérdőjelezik meg finnugor alapnyelv létezését arra hivatkozva, hogy nagy területen az ősi társadalmak egymástól elszigetelt csoportjai nem beszélhettek azonos nyelvet.

A genetikai kutatások azonban azt jelzik, hogy azok az apai vonalak, amelyek összekapcsolják a mai finnugor népeket, bő 7 ezer éve egyetlen nagyon szűk közösségből indultak el, így a finnugor alapnyelv lehetősége elvi síkon legalábbis lehetséges a genetikai adatok alapján.

Úgy tűnik továbbá, hogy az uráli vagy finnugor őshaza valamivel keletebbre lehetett, mint korábban gondoltuk. Mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy egy keletebbi finnugor vagy uráli őshaza semmilyen mértékben nem befolyásolja a nyelvészek szigorúan nyelvi témájú eredményeit. Legfeljebb az urál-altáji nyelvi kapcsolatok kialakulására kínálhat egy gyakorlati magyarázatot. Érdemes megjegyezni, hogy a genetikai adatok alapján valóban nem valószínűsíthető uráli-altáji nyelvi érintkezés. Sokkal inkább az tűnik életszerűnek, hogy uráli csoportokat asszimiláltak az altáji nyelvet beszélő csoportok.

Talán még azt is érdemes megjegyezni, hogy Mivel a családfa modell részben biológiai párhuzamokon alapszik, ezért a nyelvi alapú családfamodell összevetése a genetikai adatokkal csábító megközelítésnek tűnik ugyan, azonban ez komoly nehézségekbe ütközik, mert úgy tűnik, hogy intenzív keveredés zajlott a finnugor népek között is. Az érthetőség kedvéért — nem kis pongyolaságot megengedve magunknak —, demográfiai értelemben például a marik permi és balti-finn, a mordvinok permi és ugor, a lappok és a finnek pedig balti-finn és ugor keveréknek tűnnek.

A népzene azért lehet érdekes számunkra, mert egy-két eredménye egyértelmű párhuzamot jelent a genetikai eredményekkel.

Elég egyértelmű a genetikai adatok alapján, hogy a honfoglaló népesség egy jelentős része földrajzi értelemben Belső-Ázsiából a Bajkál-tó vidékéről származik és a Kaukázus irányába is mutatnak demográfiai szálak.

Nos, Sípos János népzenekutató kutatásai alapján úgy tűnik, hogy a kvintváltó lá pentaton dallamkészlet eredete a magyar népzenében szintén a Bajkál-tó vidékére mutat. Illetve szintén Sípos János a Kaukázus előterében a karacsájok népzenéje és a magyar népzene egyes rétegei között szintén meglepő párhuzamok mutatott ki.

Mi derült ki a III. Bélaként azonosított uralkodó genetikai vizsgálatából?

Olasz Juditnak és munkatársainak sikerült ugyan III. Béla csontjaiból kinyert DNS alapján az Árpád-ház apai vonalának Y-STR haplotípusát azonosítani, de a kellő mélységű alcsoportbontás már nem sikerült. Annyit sikerült megállapítaniuk, hogy az Árpádok nagy valószínűséggel az R1a haplocsoporthoz tartoznak. Ez azonban sajnos nem elég informatív történeti szempontból, mert az R1a haplocsoport hatalmas területen, Indiától Lengyelországig, Skandináviától Mongóliáig előfordul. Illetve kifejezetten gyakorinak mondható olyan egymástól távoli területeken is, mint India és Lengyelország. Mi egy osztályozási feladatként tekintettük a problémára, és így készítettünk egy becslést, hogy az adott haplotípus mely alcsoporthoz tartozhat. Ezzel elsőként alkalmaztuk a mesterséges intelligencia eszköztárát, a gépi tanulást a korai magyarok története, konkrétan az Árpádok eredete kapcsán.

Az első és egyben leghatározottabb állításunk az, hogy az Árpádok apai eredete az R1a haplocsoporton belül az R1a-Z93 alcsoporthoz tartozik. Itt annyit érdemes megjegyezni, hogy ez az alcsoport döntően türk és indoiráni népek között gyakori, és nagy valószínűséggel eredendően inkább az indoiráni népek között lehetett gyakori, a türk népekben inkább indoiráni szubsztrátum lehet. Talán csak véletlen egybeesés, de az Emese álma monda — amely az Árpádok eredetmondájának tekinthető — legközelebbi párhuzamai a perzsa Kürosz és a szeldzsuk Oszmán csodás előjelekkel övezett születéséhez kapcsolódnak.

Azaz a genetikai kapcsolatokhoz hasonlóan az Árpádok eredetmondája is iráni és törökségi népességek irányába mutat.

A további vizsgálatok azt valószínűsítették, hogy az Árpádok az R1a-Z2123 alcsoporthoz tartoznak az R1a-Z93 alcsoporton belül. A Z2123 haplocsoport legkorábbi, az archeogenetikai kutatások által megerősített előfordulása a bronzkori Volga-vidékhez köthető, ahol egy, a gerendavázas régészeti kultúrához tartozó kurgánban eltemetett személyben azonosították. Más megfontolások alapján is az valószínűsíthető, hogy a Z2123 mutációt hordozó első férfi kb. 4000 évvel ezelőtt élt valahol a Volga és a Dnyeper közötti területen.

Mindenesetre a Z2123 alcsoport egyértelműen az Észak-Kaukázus térségében, a karacsájok és a balkárok között a leggyakoribb, és a haplotípus vizsgálatok alapján is karacsáj és balkár minták kerültek a legközelebb III. Béla haplotípusához. Ez természetesen még véletlenül sem jelenti azt, hogy az Árpádok ősei karacsájok lettek volna. És nem egyszerűen azért, mert a karacsájok és balkárok nyelvi értelemben vett ősei csak jóval a magyar honfoglalás után érkeznek a Kaukázus északi előterébe.

Általában is az ilyen jellegű észrevételek csak annyit sejtetnek, hogy az Árpádok a karacsájok/balkárok egyik etnikai komponenséhez köthetők, de hogy melyikhez, azt archeogenetikai vizsgálatok nélkül nem lehet eldönteni.

Sőt még így sem zárható ki, hogy valamely kevéssé vizsgált belső-ázsiai vagy közép-ázsiai területről származnak az Árpádok ősei. Az azonban legalábbis említésre méltó párhuzam, hogy a magyar népzene egy adott rétegének váratlanul szoros kapcsolatai vannak az Észak-Kaukázus térségben éppen a karacsáj népzenével.

A ma élő magyarság genetikai értelemben rokona az Árpád-kori magyarságnak? És a középkori népességnek genetikai értelemben mi köze van honfoglalókhoz?

Arra a kérdésre, hogy a mai vagy akár a középkori magyarok génállományának hány százaléka köthető a honfoglalókhoz, akkor tudnánk egzakt választ adni, ha lennének reprezentatív mintáink az érintett időszakokból. Mivel nincsenek, így legfeljebb hozzávetőleges becsléseket alkalmazhatnánk, amelyeknek információértéke nem igazán meggyőző. Annyit azonban feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy egy viszonylag alacsony, de folyamatos bevándorlási ráta esetén is meglepően gyorsan átalakulhat a társadalom génkészlete, annak ellenére, hogy az egymást követő nemzedékek közötti folyamatosság egyértelmű.

A kérdés kapcsán azt érdemes megjegyezni, hogy arányaiban a mai székelyek génállományában szignifikánsan magasabb azoknak a genetikai komponenseknek az aránya, amelyek a korai magyarokhoz köthetők.

Egy nagyon érdekes paradoxon azonban még így is feszül a székelyek és a honfoglalók génállományának a szerkezete között. Modellünk alapján úgy tűnik, hogy a honfoglalók egy sokszínű genetikai háttérrel rendelkező népesség volt, egyaránt jelentős türk és ugor elemekkel. Ezzel szemben a székelyekben az ugor komponens aránya a türk komponenshez képest egyértelműen magasabb. Ez az észrevétel nem igazán támasztja alá a székelyek török eredetéről szóló elméleteket, és további, nehezen megválaszolható kérdéseket vet föl. Ha a székelyek magyar eredetűek, akkor miért különböztetik meg már a legkorábbi magyar krónikák a székelyeket más magyar csoportoktól? Mi lehet a történeti háttere a székely hagyomány speciális, más magyar csoportoktól megkülönböztető elemeinek, például az Attila‑kultusznak, a rovásírásnak? Mi hajlunk rá, hogy a székelyek eredetéről szóló hagyományokban több igazságelem van, mint idáig gondoltuk.

Komoly bizonyítékaink nincsenek, de több apró, egyenként nem mérvadó genetikai alapú jel utal rá, hogy a székelyek már a honfoglalás előtt a Nyugat-Dunántúlon élhettek, és a Csaba-mondának is lehetett valamilyen valóságalapja.

A nyelvészek a székely nyelvjárásokat a nyugat-dunántúli nyelvjárásokkal rokonítják. Az embertannal foglalkozó kutatók szerint a középkori székely temetők emberanyaga szintén nyugat-dunántúli párhuzamokat mutat.

A most megjelenő tanulmányban néhány mintát mély elemzésnek, úgynevezett Big-Y tesztnek vetettek alá, és egy burgerlandi és egy székely minta került egymáshoz a legközelebb. Illetve valamennyire rímel Csaba királyfi Görögországba való távozására, hogy az Európában az Urál-vidéken és a Kárpát-medencén kívül Görögországban – rendkívül szórványosan ugyan- de fordul elő az N-L1034 ugor migrációs marker. (Az ukrajnai előfordulások pontos földrajzi forrása sajnos ismeretlen.)

Részt vesz egy nyelvészeti kutatásban is, itt az egyes nyelvek történetét modellezik, elmagyarázná, hogy mire keresik a választ, és hogy hogy működik ez a modell? Hogyan lehet nyelvtörténeti kutatásokat végezni algoritmusokkal?

Tulajdonképpen a nyelvek leszármazásának családfamodellje matematikai értelemben egy hierarchikus klaszterezési probléma, amelynek a megoldására számos algoritmus áll rendelkezésre. Készülő tanulmányunkban valós nyelvi (nyelvtani és szókészletbeli) adatok alapján próbáltunk meg családfákat rekonstruálni. Arra voltunk kíváncsiak, hogy tisztán a nyelvi adatok alapján az algoritmusok milyen családfákat rajzolnak föl, azok milyen viszonyban vannak a hagyományos családfákkal. Illetve egy fiktív alapnyelvből kiindulva szimulációs folyamatokon keresztül azt vizsgáltuk, hogy mely algoritmus állhat a legközelebb a valósághoz, melyik algoritmus a leginkább alkalmas a családfa megrajzolására. Ezt azért tudtuk megtenni, mert a szimuláció során magunk állítottuk elő a családfát, így pontosan tudtuk, hogy az élőnyelvekből vett rekonstrukció mennyire pontos. A másik érdekesség az volt, hogy megpróbáltunk a szimuláció során egy nyelvet egy idegen nyelv hatására megváltoztatni.

A szimuláció során azt tapasztaltuk, hogy egy intenzív külső hatást és a korai leválást kizárólag matematikai értelemben nem tudtuk megkülönböztetni.

Magyarán elképzelhető, hogy bizonyos esetekben nem korai leválással, hanem intenzív külső hatással állunk szemben, amelyet a rendelkezésre álló adatok, a ma élő nyelvek alapján már nem tudunk megkülönböztetni.  

Manapság elég heves érzelmeket vált ki a magyar őstörténet és a magyar nyelvtörténet kutatása. Vajon minek köszönhető ez a kiemelkedő társadalmi figyelem? Valójában mire szeretnének választ kapni az emberek?

Azt hiszem, a jelenségnek vannak racionális és kevésbé racionális okai. A magyar őstörténet, a magyarok korai története rendkívüli mértékben forráshiányos, ami természetes táptalaja a magyarok eredetére vonatkozó különböző és egymásnak ellentmondó elméletek létrejöttének. Láttuk, hogy egyáltalán nem elhanyagolható kérdésekben késhegyre menő vita folyt a közelmúltban még az olyan nagy tekintélyű szakemberek között is, mint a nyelvész Róna-Tas András, a régész Fodor István és Türk Attila, vagy éppen a genetikus Török Tibor között. A névsor azt is jelzi, hogy a magyar őstörténettel különböző szakmai hátterű szakemberek egyaránt foglalkoznak. A régészek, történészek, nyelvészek biológusok közötti összhang megteremtése önmagában is nehéz feladat, hiszen más — sokszor ki sem mondott — előfeltevésekkel, prioritásokkal dolgoznak, másra érzékenyek a különböző tudományágak képviselői.

További érdekesség, hogy a forráshiány mellett számos paradoxon és kontraszt színesíti a magyar őstörténet ismert elemeit. Már önmagában a forráshiány egyfajta paradoxon, hiszen a honfoglalás előtti időkből enyhén szólva is szórványosak a magyarokra vonatkozó források. Ennek ellenére honfoglaló magyarok, úgy tűnik, mégis jelentős erőt képviselhettek. Legalábbis a sikeres honfoglalás és sikeres államalapítás erre utal. Olyan mintha váratlanul egy addig hallgatag csapat kilépett volna egy függöny mögül. Még meglepőbb, hogy egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a honfoglalók korábban visszahúzódó, „rejtőzködő” életmódot folytattak volna, hiszen a honfoglalás utáni évtizedekben, az úgynevezett kalandozások során Európa távoli szegleteibe is eljutottak.

Érdekes kontraszt, hogy a magyar a legnagyobb és egyben egyik legnyugatibb finnugor nyelvű népesség, de legközelebbi nyelvrokonaink, az obi-ugorok a legkeletibb és egyben az egyik leginkább veszélyeztetett finnugor nyelvű népesség. Úgy tűnik, hogy komoly, egyelőre pontosan még nem azonosított demográfiai és asszimilációs folyamatok is szerepet játszottak a magyar nyelv terjedésének sikerében. 

Áttérve a kevésbé racionális elemekre. A XX. század több jelentős történelmi traumát hozott a magyaroknak, ami érthetővé teszi, hogy miért találhatnak sokan vonzónak egy olyan kétségtelenül sikeres korszakot, mint a honfoglalást és az államalapítást környező időszakot. Illetve a lovas-nomád életformában önmagában van valami vonzó, ami lehetővé tesz valamiféle azonosulást. Az irracionális elemek közül leginkább szürreálisnak a finnugorokkal szemben tapasztalható ellenségességet érzem, amely nemzeti kultúránk alapjait kérdőjelezi meg. Érdekes paradoxon, hogy a finnugor-ellenesség elvileg inkább (bár távolról sem kizárólag) a „nemzeti elkötelezettségű” szubkultúrák sajátja.