A legjobb az egész könyvben a mindent átszövő humor. A művészet ebben az értelmezésben a bohócok kiváltsága: mindent és mindenkit ki lehet, sőt ki is kell nevetni, önmagunkat is beleértve. És ez nagyon klassz. Attól kezdve, hogy megtanultam így olvasni a regényt, minden szava élvezet volt.

Felemás várakozásokkal vettem kézbe a Káli holtakat, egyfelől nagyon örültem, hogy végre itt egy új Térey, másfelől pedig tartottam attól, hogy mi fog kisülni ebből a bennfentesnek tűnő történetből. Hm, ez az a Káli-medence?

Féltem, hogy valami béna sznobkalauz lesz, olyan emberekkel, akiket fel kellene ismernem, olyan történetekkel, amiket csak én nem hallottam. Csáky Alex főhős nevéről talán az egész városban egyedül nekem nem jutott eszembe egyetlen színészünk sem, de hát nem jutott, ez van. Kegyelemből megsúgták, hogy tessék Csákyn XY-t érteni.

A könyv belső margóján irigykedve olvastam a helyneveket, hogy Kapolcs és Köveskál. A fene vigye el, hogy ronda tömegiszonyom miatt egyetlenegyszer se bírtam elvonszolni magam egy ilyen fesztiválra sem (bármilyen sznob is vagyok). Ha elmentem volna akár csak egyszer is, akkor érteném ezt a könyvet.

Aztán elkezdtem, és csak nagyon kevés híja volt, hogy nem hagytam abba. Tolakodóan műmájer szöveg, csupa szélhámosság. Most akkor ki a Ranolder Tyutyu?

Idővel rájöttem, hogy a szerző totálisan csőbe húzott, és hogy éppen ezt akarta, hogy én olvassam csak ezt az egészet szórakoztató sznobkalauznak, legyek felületes és könnyelmű, mint holmi átlagfogyasztó. Egyszer csak kiderült, hogy nem ám a zombik nevetségesek, nem is a nagyképű Alex, aki egyébként akkora, de akkora művész lett időközben, hogy a mellényt vinni kell előtte, hanem én, az olvasó, aki egyértelműen megfejthető rejtvénynek akarom látni ezt a szöveget, amely viszont sokkal mélyebb és eredetibb, mint az első pillanatra tűnik.

A regény egyik legfőbb értéke ez a különleges nyelvezet, amely lehetővé teszi, hogy mindig mindent idézőjelben is lehessen érteni. Külön rétegek épülnek egymásra, és ezek a rétegek folyamatosan kommentálják egymást. Így egy sűrű, költői szöveg jön létre, amely alkalmas sokféle tartalom közvetítésére.

A könyv egy filmforgatással indul. A sztori látszólag ennek a forgatásnak az elmesélése. Az elbeszélő, aki az egész regény folyamán jelen van, Csáky Alex, a színész. A regény voltaképpen az ő szabad függő beszédben elmondott szövege. Alex színészként meséli el a forgatást, óhatatlanul beszűrődnek az elbeszélésébe magánéleti történetek. A forgatott filmsorozatban Botondnak hívják, Alex elmeséli, hogy Botondként mit és hogyan lát, de ezt folyamatosan kiegészíti Alexnek, a színésznek, és Alexnek, a magánembernek a meglátásaival. Egyszerre van tehát belső és két külső nézőpontunk a zombitörténet kapcsán. Ráadásul az elbeszélő időnként teljesen kilép a regényből, és mintha maga a szerző szólalna meg, mintha magát Téreyt hallanánk egy interjúban. Tehát történetmesélés zajlik, de folyamatosan kibeszélnek ebből a történetből. Mondanom sem kell, éppen ez a „kibeszélés” a lényeg.

A szöveg egyre mélyebb lesz, hiszen ez még csak a történetmesélés módja. Nem beszéltünk arról, hogy nem véletlenül hívják a filmbeli hőst Botondnak. Gondoljunk csak Botond vitéz magyar mitológiában betöltött szerepére! Ezzel a névadással különben éppen a nagyon is internacionális zombitörténet villantja fel a magyarságtematikát. Eleve nagyon furcsa, hogy egy zombikról szóló, de hangsúlyosan magyar sorozatban Botond legyen a főszereplő. És persze ilyenkor el lehet töprengeni, hogy akkor kik ezek a zombik. Alex színészként kimondott véleménye a zombifilmről, később a színházról pedig felveti a művésztémát, hogy mi a művész sorsa. Egyáltalán ki a művész, és aki művésznek gondolja magát, annak milyen lehetőségei vannak.

Érdekes az az írói technika, ahogyan megjelennek a regényben külső nézőpontok. Az ilyen megjelenésekre mindig a színészség és a színház ad alkalmat. Például úgy, hogy Csáky interjút ad egy nőmagazinnak. Jellemző a kontraszt, itt a káli medence idilli környezetként jelenik meg, lehet hallani, hogy  a nyáj hazaballag. Kiderül, hogy Csáky színházi színészként is abszolút sztár, a Hamlet címszerepe meghozta neki az országos sikert. És ez a nagy ember most itt a birkák között reméli a sikert.

Ugyanakkor sokféle az interjú nyelvileg is, mert elhangzanak direkt kérdések és válaszok, ugyanakkor a szövegrész vége átfordul függő beszédbe, ráadásul ezt a függő beszédet már nem is Csáky mondja talán, hanem a regényíró. Mintha az ő, vagyis Térey interjúkkal kapcsolatos tapasztalatait szűrné le a szöveg.

Helyesen olvasva a Káli holtak egy igazán kitűnő és szórakoztató fejlődés- és művészregény, amelyben minden mindennel összefügg, a főszereplő — divatos szóval élve — életközépi válságban van, aki egyszerre él át szakmai és magánéleti krízist. Előbbi talán éppen a zombifilm miatt van? Vagy az nem oka, csak jele volt a válságnak?

Ráadásul jönnek egymás után a színházi hétköznapok. Turné, próba, előadás, bemutató, kritikák, és hogy milyen volt ott akkor éppen. Mert mindig zseniális akar lenni. A válság akkor kezdődik, amikor kiderül az ő számára is, hogy ez nem sikerül mindig. A próbák és a beszélgetések során ragyogó és egyéni értelmezéseket kapunk. Ezekben az értelmezésekben különösen felerősödik a szerzőnek, Téreynek a hangja. Előkerül a Hamlet Nádasdy fordításában és románul (!!!), különben a Hamlet magyar viszonyokra való alkalmazása egyszerűen zseniális. (Hogy mást ne mondjak Fortin Brascu jön be a végén rendet csinálni, és birtokba veszi Kolozsvárt a román hadsereg nevében).

Ezt meg lehet csinálni a Hamlettel? Bánhatok így egy szöveggel? Vagy állíthatom ilyen kontextusba Trianont? Nem csoda, hogy éppen a kolozsvári előadás a legjobb, illetve, hogy Csáky életében is fordulópont lesz ez az előadás. Kitüntetett szerepe van még egy Bernhard-darabnak is (Heldenplatz), és különösen Schiller Haramiákjának, amelyet Térey is lefordított. Ő A rablók címet használja.  

A magánéletét tekintve is bajban van Csáky. Szeretne apaként bizonyítani, de ez nehéz ügy, mert a művészlét nehezen hangolható össze a gyerekneveléssel. Vagy ott van az új szerelme Luca, akiben nem tud eléggé hinni, vagy csak nem szereti eléggé. Vagy az apja, aki haldoklik, de még ő még ebben az utolsó utáni pillanatban sem tud szót érteni vele. És a többi emberi-művészi kapcsolata is romokban van. Ráadásul egy motoros baleset mintegy a testén keresztül is érzékelteti a főhőssel, hogy változtatnia kell. Ez fizikai értelemben a mélypont, ahonnét el kell indulni.

A regény azonban nem csak Csáky Alex színész különböző kríziseiről szól, illetve nem is csak arról, hogy ő maga személyesen hogyan éli meg ezeket a válságokat. Van a regénynek egy közéleti-politikai szála is. Ez a jelen Magyarországának politikai közállapotával foglalkozik. Az elbeszélő ilyenkor egy nem is túlságosan leplezett rezonőri szerepbe bújik, és kissé leegyszerűsített politikai nyilatkozatokat tesz. Ez most tűnhet éppenséggel harcos kiállásnak fontosnak vélt értékek mellett, de nekem valahogy nem tetszenek. (Danténak bezzeg mindenki elnézi évszázadok óta az aktuálpolitikai célozgatást.) Nekem elég volna a jelenkori magyar sivárság ábrázolása kommentár nélkül. Nem mutatja önmagában is éppen elég világosan, hogy mi folyik ebben az országban az a kaland, hogy egy gázrobbanást mindenki iszlamista merényletnek hisz? 

Feloldás természetesen nincs, de Alex élni akar, tudják, özvegy Varsányiné nemzete vagyunk. És erre van okunk büszkének lenni. És bár a régi viccben nem biztos, hogy a zombikra gondoltak a címben megidézett régi-új temetőfelirattal, olvasóként készülnünk kell: Fel! Támadunk!