Vendégszerzőnk írása egy Műcsarnokban megtekinthető kiállítás kapcsán mesél egy egészen különleges helyszínről, ahol művészek, bölcsek és forradalmárok sokasága talált magának menedéket a kapitalizmus mind fojtogatóbb légkörű világa elől. A "Varázshegy" Svájcban volt, de létezett egy némileg hasonló hely Magyarországon is; erről a csodáról is beszámol nekünk Götz Eszter.

Monte Verità emléke a modern művészet történetének lappangó vonulatához tartozik. Nem sokan ismerik, ezért is fontos, hogy a Műcsarnok év végi kiállításán, amely Rejtett történetek címmel tárja fel az életreform-törekvések és művészetek kapcsolatát a Monarchia és Magyarország kultúrájában, a Monte Verità külön kiállítási egységet kapott.

A svájci Ascona fölött, a Lago Maggiore partján álló domb különleges klímájával, dús vegetációjával a 19. század közepe óta valamiféle menedékhely volt a másként gondolkodók, vagy csak azok számára, akik lelki sebeiket a közösségeken kívül kívánták gyógyítgatni. Már régóta láttak arrafelé magányos vándorokat, a domboldalon megtelepedett remetéket, de csak 1902-ben kapta a sokat mondó Igazság Hegye nevet, akkor, amikor már furcsa legendák övezték. Pontosan a századfordulón, 1900 nyarán érkezett ide öt fiatal — két nő és három férfi —, akik ezen a helyen találták meg azt, amit kerestek: a kapitalizmustól érintetlen természetet, ahol még megvalósítható a méltóságában kiteljesedett emberi élet.

Az álmok azonban földközelben kicsit átalakulnak. Az öt letelepedő közül Henri Oedenkoven, egy gazdag belga gyáros megcsömörlött fia, meglátta az üzleti lehetőséget, és a korban hirtelen divatossá lett természetgyógyászatnak szentelt szanatóriumot épített a domboldalon. Itt szigorú vegetáriánus étrend, szabadtéri zuhany, napfürdőzés és könnyű, fűző nélküli reformruhák viselete volt a kúra lényege — utóbbi gyakran el is maradt, és a Monte Verità módos vendégei meztelenül élvezték a napfényt. A józan környékbeli parasztok csak „természeti emberekként" emlegették a domb fura szerzeteit. Az alapítók között volt a brassói szász családból származó vándorpróféta, Gusto Gräser is, a közép-európai életreform-mozgalmak egyik első „guruja”, aki később éveken át járja Európát, és a kor kulturális életének több nagy alakjára hatott. Ilyen volt a fiatal Hermann Hesse is: ő Gräsert követve 1907-ben jelent meg a Monte Verità-n, beköltözött az akkor már egy közeli barlangban élő mesteréhez, és ott mélyedt el a Bhagavad-Gíta és Lao Ce Tao Te Kingjének olvasásában.

A botrányosan öltözködő, hosszú hajat viselő, társadalmi normáknak fittyet hányó csapat egyre bővült. Egész Európából áramlani kezdtek ide a másként gondolkodók, annyira másként, hogy Trockij és a német expresszionizmus festői, Egon Schiele és a modern mozdulatművészetet megalkotó Isadora Duncan, Bakunyin, Lenin és az antropozófia prófétája, Rudolf Steiner, Martin Buber és Paul Klee egymásnak adták a kilincset — vagyis a gyepet. Nyerskoszt-evők és éjjeli táncosok, a keleti bölcsesség hívei és dadaista művészek jöttek-mentek, egyre több különös ház épült — talán a legkülönösebb Mary Adler Casa Semiramisa volt, amelyet egy szerelmi bosszú félresikerült „gyümölcseként” a hölgy nagyon keskenyre és nagyon magasra építtetett, hogy a túloldalon élő egykori bálványának minden nap azt kelljen néznie. A Monte Verità-n működött Lábán Rudolf első tánciskolája, később épült itt Bauhaus ház, jártak az erdőben meztelenül szúfi dervistáncot és rendeztek igazi összművészeti fesztiválfélét a hajnalig tartó nyárünnepeken. Az a szellemi szabadság, amivel a hosszabb-rövidebb ideig itt megtelepedő művészek, bolondok, próféták, vagy csak egyszerű igazságkeresők kiléptek a társadalom normái alól, a hatvannyolcas nemzedék lázadására emlékeztet, és fájó hiányként élem meg, amire a mai globalizált világban, egyre inkább úgy tűnik, már nincs lehetőség: nincs hová kilépni, az igazságok hegyei már mind benépesültek, a tibeti kolostorokhoz ötsávos kínai autópályák vezetnek és a végtelennel való találkozást ígérő, nemrég még érintetlen tengerpartok szeméthegyekké lettek.  A Monte Verità az egyik utolsó megvalósult álom lehetett a szabadság belső harcosainak.

Valójában a kultúrák és eszmék cseréjének csodálatosan gazdag és sűrű helyszíne lett ez a kis terület. Az itt formálódó ideákból merített a kommunizmus és a liberalizmus, a nirvána felé merengő művészek és a nagyon is kézzel fogható ambíciókat dédelgető forradalmárok. Az életreform és a politikai reform gondolatai nem minden esetben váltak el egymástól. A Monte Verità egyfajta intellektuális-spirituális alkímiai műhely volt, ahol az új kor eszméi bugyogtak az üstben, ahol kisebb csoportokban ki lehetett próbálni a társadalmi utópiákat, a húsmentes étkezéstől a szexuális szabadságig vagy Tolsztoj földművelő pacifizmusáig — utóbbi a magyar Schmitt Jenő Henrikkel vonul be a Monte Verità színes közösségébe: Schmitt volt Tolsztoj első magyar fordítója és filozófiájának legnagyobb hatású terjesztője.

Az Igazság Hegye száz év előtti mindennapjairól a Műcsarnok kiállításán most megejtő fotókat és szövegeket találunk, és a régi fényképek a kamaszkori legnagyobb olvasmányélmények lázát, Tolsztoj, Hesse világát hozzák vissza bennem. Az erdőben táncoló lenge ruhás vagy mezítelen alakok pedig mintha valamelyik soha be nem vallott álmomból léptek volna elő.

Nem mintha ez a világ olyan távoli lenne, hiszen Magyarországon is voltak hasonló kezdeményezések. A polgári normarendszerrel tudatosan szakító életreform-mozgalmak közül a svájci „boszorkánykonyhával” némileg párhuzamba állítható a gödöllői művészközösség, akik hasonlóan önálló utat jártak, persze jóval kisebb hatással. De nekik köszönhető a skandináv modern művészet magyarországi „felfedezése”, a szecesszió és a népművészet közvetlen összekapcsolódása, hogy csak a legfontosabbaknál maradjunk. A Rejtett történetek kiállításon a gödöllői művészek is kiemelt helyet kaptak, érdemes végigbóklászni a termeken és fölfedezni a tevékenységük nyomát a gyereknevelési reformokban éppúgy, mint a szellős, bő, népi motívumokkal hímzett lenruhák elterjedésében. Gödöllő nem lett a magyar „Igazság Hegye”, de kisugárzása máig tart. Ahogyan az Ascona fölötti dombon is az év minden szakában megfordulnak a mai vendégek, ki az emlékeket keresi, ki az 1930-as évek óta minden nyáron megrendezett „alternatív” tudományos fórumra, az Eranos-napokra érkezik, amelyet nem más kezdeményezett, mint a magyar klasszika filológia legnagyobb hatású művelője, Kerényi Károly. Így a magyarok lábnyoma bizony ma is ott van a Varázshegy dús füvén. Ma is látogatható, igaz, már mindent csak kívülről szemlélő turistaként, de azért legbelül mindenki, aki egyszer a Monte Verità vendége lesz, hoz onnan valami fontosat.