2018. nov 23.

Óda a Művészethez

írta: Reckl_Amál
Óda a Művészethez

Ruben Brandt, a gyűjtő — filmkritika

Ez a hét a blogon menthetetlenül a festészeté. A hét elején felemás eredményt hozott nem reprezentatív közvélemény-kutatásunk. Egyfelől sokan szavaztak a merészségre mondván, a műalkotásokat nem szabad letakarni az utcán sem még, ha sértők lehetnek egyesek szemének. De erről beszélgetni alig valakinek volt kedve. Ez nekem arra utal, hogy a képzőművészet igenis sokkal több embert foglalkoztat, mint elsőre gondolnánk. Csak épp a médium hiányzik, amely segítségével ezeket a gondolatokat kifejezhetjük. A Ruben Brandt, a gyűjtő igen jól sikerült kísérlet arra, hogy sokan megtanuljanak művészetül.

rubenbrandtkepek.jpg

Ez a film ugyanis minden különlegessége ellenére közönségfilm — a szó legeslegjobb értelmében. Mindenki számára tartogat valamit. Akcióthrillerként is érdekes, a történet szellemes és csavaros. Akit soha egy percig sem érdekelt a művészet, azt is szórakoztathatja a fordulatos cselekmény vagy a sajátos, sötét abszurd humor. De persze nem ettől érdemes a figyelemre, hanem a mindenféle műalkotások olyan sallangmentes integrálása okán, amelyhez hasonlót nem nagyon láthattunk még.

Nem a Ruben Brandt az első, ahol a festmények történetté élednek, hanem a káprázatos Loving Vincent. Abban sem úttörő, hogy új világlátást teremt, mert már a Sárga tengeralattjáróban is igen konzekvensen varázsoltak elénk új vizuális univerzumot. (Sőt, ez igazából minden komolyabb animációs munka "kötelessége"). És a már említett akciófilmet is megvalósította a Macskafogó rajzfilmben, nem is akárhogyan. Ez a film mindezeket szintetizálja. Ezáltal ugyan rokokósan túlzsúfolt lesz, de nehézkesnek semmiképp sem mondanám. Mert amíg túlterheli a néző szemét a látvány, a sok mozgás — szó szerint és átvitt értelemben is — és a sok levegő könnyeddé teszi a szerkezetet. Olyan érzés ezt a filmet nézni, mint mikor a repülőgép a kifutópályán 400 km/h-ra gyorsít, de még nem száll föl. Az erők ekkor már belenyomják az utast az ülésbe, igazából túlterhelik a szervezetét, mégis eufóriát él át.

A Ruben Brandt, a gyűjtő annak ellenére Milorad Krstić szerzői filmje, hogy közel száz illusztrátor dolgozott rajta. Ha az előkészítés és az elkészítés teljes idejét nézzük, nyolc évet tett ki a teljes folyamat. Krstić majdnem minden lényeges gyeplőt a kezében tartott: nem csupán rendezte a filmet, de a forgatókönyvet is maga írta, a látvány-univerzumot is ő álmodta meg és fejlesztette ki. 2011-ben már láthatta a közönség a film alapötletét, ekkor azonban még múzeum-színházi performanszként.

A sokféleség nemcsak a mesét szövi át, hanem a technikai megvalósítást is: kézzel rajzolt (festett) jelenetek között fölbukkannak számítógépes, Adobe szoftverekkel létrehozott térhatású mozgóképek is.

A zene Cári Tibor munkáját dicséri, és ebben is megjelenik az a harmonikus szintézis a képekkel, amely a műfajok között is jellemző. Sok képi geg kevésbé hatna, ha nem lenne megtámogatva ötletes zenei szerkesztéssel.

A dialógusokat eredetileg angolul írták és rajzolták, a magyar szöveget Závada Pálra Péterre bízták. A kevés negatív megjegyzés leggyakrabban éppen ezt illeti mondván, nehézkes kissé.

A profizmusban a forgalmazó sem marad le: Ruben Brandt ott van minden harmadik villamosmegállóban, ami akár a film valóságának újabb dimenziója: Ruben Brandt 2018-ban Magyarországon van. Az augusztusi locarnói bemutató óta több animációs díjat is elhozott. Magyarország kategóriájában benevezte az Oscar-versenyre is. Amerikában a Sony Pictures Classics forgalmazza a filmet, ami nem rossz előjel: amikor legutóbb a Sony egyengette egy magyar film útját, meglett az Akadémia szavazatainak többsége.

Az alaptörténet klasszikus műkincsrablós macska-egér játék. Csak a motiváció tér el a megszokottól: a rablóbanda feje a művészetterápia legnagyobb alakja, csapata pedig aktuális pácienseiből tevődik össze. A doktort apja halála óta iszonyatos rémálmok és látomások gyötrik, és kergetik lassan öngyilkosságba. Megoldásnak a képek összegyűjtése tűnik. Ami nem mellesleg kétmilliárd dolláros kárt okoz a biztosítóknak, akik az érték 5%-át felajánlják a nyomravezetőnek. Ez pedig már olyan összeg, amelyre a magánnyomozóktól a volt kgb-seken át a maffiáig mindenki fölfigyel.

rubenbanda.jpg

Láttunk már ilyet? Persze. Többször is. Ritkán igaz viszont ennyire, hogy az ördög a részletekben rejlik. Minden képkockára jut filmes, zenei, de mindenekelőtt képzőművészeti utalás. Ezek vagy teljes valójukban vagy parafrázisként jelennek meg. Ebben a mágikus realizmusban a statiszták a statikus képek, még a hangjuk sem saját, hanem mintha valami monoton módon ismétlődő hangminta lenne. Emellett a festmények — köztük nem is kevés közhelyesen közismert — aktív cselekvők. Mivel az álom és a valóság síkjai sincsenek éles kontúrokkal megrajzolva, nem számít, hogy Botticelli Vénusza hallucináció csupán. Hiába tudjuk ezt, hiába nem az első eset, sikerült úgy megjeleníteni ezeket a visszatérő rémálmokat, hogy a néző sem tudja, a tudathoz képest alatta vagy fölötte helyezkedik el.

rubenbrandt5-800x434.jpg

Az animáció erre való: a fizika törvényei ne szabjanak határt a képzeletnek. Hogy a térre és időre ne kelljen túlságosan figyelni. Miért pocsékolnánk a szót és a filmidőt jellemábrázolásokra, ha ezeket néhány karikatúraszerű részlettel is föl lehet vázolni? Helyette mennyivel jobb odapörkölni egyet a sznoboknak! Nem a legszellemesebb beszólás az nem túl realisztikus akciójeleneteknek, ha csinálunk egy nevetségesen tökéleteset? Ráadásul közben maradéktalanul kizsákmányoljuk a tipikus akció kliséit, ezáltal a nézőből mégiscsak kicsikarja azt az izgalmat, amelyet ezek a filmek szoktak. Főleg, hogy vélhetően azért nem Schwarzenegger-rajongók özönlenek ezért a filmért a mozikba, vagyis rájuk ez még (esetleg) újdonságként is hat.

Ezek csak kiragadott példák, olyan gazdagságot lát az ember, amelyet elsőre valószínűleg nem is lehet földolgozni. Többször kell megnézni, hogy föltáruljanak az értékei. Az mindenképp jó jel, hogy már készülnek a kisenciklopédiák a filmről: több helyen láttam a főszereplő festmények listáját például, az internetnek hála egy kattintással ezeket meg is lehet nézni eredeti valójukban. Ez a lista pedig bővíthető a többi képes utalással. Van mit összegyűjteni: összesen száztíz mű szerzői jogait kellett rendezni, mire a nézők elé kerülhetett a film.

Ma a mémesedés a legjobb indikátora annak, mi is a fontos, mi az, ami foglalkoztatja az embereket. Az internetes mémeket pedig nyelvtől, származástól függetlenül mindenki érti. A Ruben Brandt kiterjedt asszociációs mezőként is fölfogható, amely a klasszikus alkotásokat átélhető, élő kulturális élménnyé formálja. Vagyis közel hozza a mai nézőkhöz. Ha másképp nem is, a film hatása alatt képes lesz a néző a művekről is beszélni, hiszen sztori kötődik hozzájuk. E sorok írójának első moziélménye a Macskafogó volt, mely előtt mint egyik legfontosabb előd előtt e film is tiszteleg. A Macskafogó a generációm első mém-kincsesbányája, mindenki tud idézni a filmből egy-egy poént, az életünk elválaszthatatlan része. A személyes tapasztalat, a saját asszociáció a művek befogadásának igazi kulcsa. A Ruben Brandt karneválja a kapcsolódási pontoknak, de ennyi információ befogadására a mostani multimédiás - multitaskingos világunk tette a nézőt alkalmassá. Ez a film harminckét éve fogyaszthatatlanul tömény lett volna. Jókor jó.

Szólj hozzá

film festészet kötelező tldr milorad krstic ruben brandt