Október 23-án az Írószövetség két fontos díjat adott át; Kontra Ferencnek az Arany János-díjat, Dezső Katának pedig a Gérecz Attila-díjat. A díjak azért fontosak, mert irodalompolitikai törekvésekhez illeszkednek. Amikor kipattant idén tavasszal az úgynevezett „kultúrkampf”, azaz a (politikai) vita arról, hogy vajon közös irodalmi kánonunkban valóban az arra érdemesek vannak-e kiemelve, támogatva, reklámozva, még a kormányzattal szemben nem negatívan elfogult emberek is a neveket várták: ugyan kit kellene beemelni a kánonba, aki még nincsen ott? Az elhangzott, jobboldalhoz köthető nevek (mint például Oravecz Imre, Bereményi Géza vagy Kányádi Sándor) ugyanis régóta a kánon részének számítanak, szó sincs róla, hogy díjakkal, jutalmakkal és egyéb informális módokon ne ismerték volna el a munkásságukat irodalmári berkekben.

A most kitüntetett Kontra Ferenc esete azonban más. A Horvátországban született szerző 2010 előtt valóban alig kapott jelentős díjakat, és csak a rezsimváltást követően lett Márai Sándor-, majd József Attila-díjas. Úgy tűnik, Kontrát a korábbi irodalompolitika valóban háttérbe szorította. Kíváncsi lettem, hogy az újrafelfedezés csak ideológiai alapú, vagy valóban egy jelentős íróról van-e szó, akit pártállástól függetlenül érdemes olvasni. A „ki ez a szerző?” kérdést a legildomosabb úgy megválaszolni, hogy kézbe vesszük és figyelmesen elolvassuk a könyveit.

Kontrának idén, 2018-ban is megjelent egy regénye, mely Az álom hídja címet kapta. Teljesen szűz befogadóként azt a két kérdést tettem föl magamnak olvasás előtt: ha majd a végére jutok, kíváncsi leszek-e Kontra többi kötetére is; illetve: valóban olyan szerzőről van-e szó, aki megérdemli a figyelmünket?

A kötetet a Magyar Napló Kiadó adta ki, a kiállítása igényes, szerkesztése és szedéstükre nem hagy kívánnivalót maga után, a borítón pedig egy Arnold Böcklin szimbolista svájci festő Sírkő című festményének felhasználásával készült kép látszik, mely egy parkot ábrázol. A kötetet jó kézbe venni, és a mondatait nagyon jó olvasni. Már az első oldalak után érződik, hogy igényes, átgondolt prózáról van szó.

A cselekmény, pontosabban a cselekmények egy délvidéki városban bontakoznak ki. Bár sehol sincs konkrétan leírva a szövegben, a leírások leginkább Újvidékre illenek rá. „Sokszor nézegettem ezeket a szecessziós épületeket a parton, ugyanolyanok voltak, mint mindenütt a Monarchiában, egyszerre épültek, stukkókkal csipkézve, világos fagylaltszínekre festve.”

A regény rövid, novellaszerű történetek egymáshoz fűzéséből bontakozik ki. A történetek látszólag csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, idősíkjaik is eltérnek, ám a mozaikokból szépen lassan rekonstruálhatóvá válik a cselekmény. Mindez erős olvasói figyelmet igényel, mert az elbeszélő nem locsog, nem beszél fölöslegesen. Minden egyes mondat jelentése kibontakozik még valahol máshol a szövegben, olykor vissza is kell lapozni, hogy egy-egy korábban csak félig értett mondatot újra szemügyre vegyünk. Ez az írói eljárás egy kicsit a krimikére is emlékeztet, és valóban, van a szövegben bűncselekmény és rejtély bőven; megítélésem szerint azonban félreértjük a szöveget, ha ezt a cselekmény-kibogozó munkát tekintjük az olvasás fő aktusának. Az elbeszélő az egyik fejezetben azt tervezi, hogy skandináv krimiket fog írni, és a cselekmény krimiszerű mozaikossága olyan önreflexív gesztus, amely egyben a perifériára szorult létezés naiv menekülő útvonalaként lepleződik le.

A történet alapja, kiinduló léthelyzete a város NATO általi bombázása. Közvetve vagy közvetlenül mindent ez befolyásol. A cselekményt katasztrófák mozgatják, és a legfőbb katasztrófa az értelmetlen pusztítás. A folyóparti idill egyik napról a másikra (és egyik mondatról a másikra) csap át rémálomba: „Azért vettük ezt a házat, mert a feleségemet vonzotta a folyó közelsége, erről álmodott, hogy legyen egy kis partszakasz, de közel a föveny, látványnak a kivilágított híddal, le lehessen ülni egy padra, és innen lehessen nézni a túlsó partot, az uszályokat, látni lehessen, hogyan kel fel és nyugszik le a nap a Zangyalon, és mi innen, mint valami kozmikus élményt, úgy figyeltük a padról, a ház elől; lent, a lábunk alatt pedig a folyó csobogott, ezek voltak a legboldogabb évek. És nem tudtuk mi sem elhinni, hogy ezt a várost bombázzák, teljesen értelmetlenül” — meséli az elbeszélő egy osztálytársa, Zarany, akiről később megtudjuk, hogy gyermeke a könyv egyik főszereplője lesz.

A fő helyszín egy park melletti kórház, ahol mentálisan sérült, illetve elárvult gyerekeket és felnőtteket gondoznak, akik nagyrészt a bombázásokban vesztették el hozzátartozóikat (vagy éppen váltak sugárfertőzöttekké). A gyerekeket a társadalom kirekeszti, de a kirekesztés egyébként is általános; éppen a kirekesztettség élménye az egész szöveg egyik legalapvetőbb tapasztalata. A kórház így azonban egyben menedékké is válik, az egyetlen olyan hellyé, ahol még legálisan lehet különös az ember. A regényben valósággal hemzseg a másság, a különcség; beteg, sánta, őrült, albínó, traumák sújtotta emberek elevenednek meg a lapokon. Beszédjük is furcsa; mentálisan sérültnek nyilvánított gyerekek beszélnek körmondatokban, orvosi szakkifejezéseket használva, jó barátok folytatnak csehovi, ionescói dialógusokat. A szereplőknek neveik sincsenek, csak bizarr gúnyneveik és beceneveik, mintha a világ alól kihúzták volna a biztos talajt, és átvette volna az uralmat a bizonytalanság és ideiglenesség. „Elomlik a tiltakozás ereje, és beborít mindent a beletörődés, a megvásárolhatóság, a kivárás, a lapulás és a méla apátia légköre. Nem jön el az igazság pillanata. Nem kér bocsánatot senki” —mondja egyik gnómaszerű megnyilatkozásában az elbeszélő, miután egyik pillanatról a másikra feketelistára kerül, és elveszti az állását.

A mondatok gyakran gnóma- vagy maximaszerűek, az életbölcsességek tobzódása arra utalhat, hogy a szereplők igyekeznek értelmet találni az értelmetlenségben, ám a történetek vége szinte mindig a pusztulás vagy az elmenekülés. A menekülés is fontos szimbólum, vadállatok, árvíz, bombázások, vegzálások elől menekülnek emberek külföldre, elmegyógyintézetbe, vagy ki az életből. Igazi kelet-európai, balkáni abszurddal van dolgunk, de sajátosan szimbolista, századfordulós színekkel és bájakkal átfestett abszurddal. Az olvasói élmény — bármily sok is a borzalom a lapokon — nem keserű, nem egészen lehangoló. Ennek oka alighanem a míves megírtság mellett a fel-felhangzó groteszk humor, illetve a lebegtetett pozitív kibontakozás (a „gyógyulás”) lehetősége. Mindezt jól szimbolizálja a regény egyik főszereplője, már a nevével és foglalkozásával is: ő Ódium, a gyermekkórház pszichológus-főorvosa.

Mi a válaszom a két föltett kérdésemre? Igen, és igen. Alig több mint kétszáz oldalon olyan problémagazdag és izgalmas prózával találkoztam, hogy az kíváncsivá tett, a szerző egy még nagyobb kompozícióban (például az eddigi fő művének tekintett regénytrilógiájában) hogyan kezeli, hogyan fogja egységbe kelet-közép-európai, balkánias létünk megannyi abszurditását. És igen, a szerző mindenképpen megérdemli kitüntetett figyelmünket. Prózája — legalábbis Az álom hídja alapján — a legkevésbé sem ideologikus, regénye — miközben emlékezetes alakokat és jeleneteket sorakoztat föl — sokkal több kérdést fölvet és nyitva hagy, mint amennyire a könyv kézbe vétele előtt számítani mertem.