2018. okt 12.

Kell-e nekünk helyesírás?

írta: Csöncsön
Kell-e nekünk helyesírás?

 kugya.jpg

Szeptember utolsó hétvégéjén tartottuk idén a minden évben esedékes nagy családi összejövetelünket, ahol öt nagynénémmel, számos unokatestvéremmel és egyéb rokonommal töltjük kellemesen az időnket. A hagyomány még 1996-ra nyúlik vissza, akkor indította el keresztapánk. Ő már nem él, de mi folytatjuk, amit ő elkezdett. Tartjuk a kapcsolatot, tudunk egymásról, nem tévesztjük el egymás keresztneveit, hiába hogy egyre többen vagyunk, és már a legújabb generáció is ki-kidugja kopasz fejét a kezeslábasból.

Egyszóval: konzervatív család vagyunk, én azt hiszem, legjobb értelmében a szónak.

Ezért is döbbentett meg, amikor egyik nagynéném, aki — mint többen a családban — pedagógusként dolgozik, a helyesírás erőltetése ellen emelt szót. Minek kell, úgymond, ezzel kínozni a gyerekeket, mikor annyi minden más szebb és jobb dolog van, lehetne nyelvi játékokkal fejleszteni a kicsik nyelvérzékét, szólásokat tanítani, kreatív módon csűrni a szavakat, kifejezések után nyomozni, történeteket írni, és még ezer olyan ötlettel előállni, amelyek révén a nebulók élvezve tanulnának meg még jobban magyarul.  A Dél-kínai-tenger vagy a déli-Sandwich-ároki tengermélység helyes leírásának sulykolása aligha fogja megszerettetni bárkivel is az anyanyelvét.

El kellett gondolkodnom ezen. Csakugyan, beszélnünk kellene erről. Miért tanítunk helyesírást, mi értelme a helyesírás-tanításnak a helyesírás-ellenőrző programok korában?

Több érv jutott eszembe pro és kontra, a legjobb talán az lesz, ha vitára bocsátom ezeket.

Az első érv a helyesírás-tanítás ellen éppen az, hogy ma már szinte senki sem ír kézzel szöveget, a szövegszerkesztők pedig automatikusan aláhúzzák, ha valaki elír valamit. Minek tudni, hogy jé vagy elipszilon-e a gólya; ha rosszul írjuk, a Word úgyis megmondja nekünk. Képtalálat a következőre: „helyesírás ellenőrzés”

Tetszetős érv, de csak korlátozottan igaz. Először is: a helyesírás-ellenőrzők nem ismernek minden szót. Van, hogy egy teljesen helyes alakot húznak alá, csak mert a program memóriája még nem tárolta el. Másodszor: vannak olyan tévesztések, amelyek pusztán egy program segítségével nem érzékelhetők. Vesszőhasználatra, egyéb írásjelek használatára gondolhatunk. A legfontosabb ellenérv azonban a harmadik. Ha egészen rábízzuk magunkat egy gépre, óhatatlanul elbutulunk. Egyik nagynéném még úgy nevelt minket, hogy a számológépet se használjuk olyankor, ha fejben is ki tudunk számolni valamit (tartom magam ehhez azóta is), mert akár az izmok, az idegsejtjeink is elsorvadnak, ha nem használjuk őket. Kutatások igazolják, hogy aki többet használja a fejét, jobban megóvhatja magát az időskori elbutulás kínos következményeitől. Ha csak lehet, jobb magunkban bízni, mint egy gépben.

Vannak azonban más jellegű érvek is a helyesírás erőltetésével szemben. Például az, hogy minek egyáltalán törődni ezzel, ha a kommunikáció sikerét úgyse befolyásolja. Lehet, hogy valaki elipszilonnal írja a muszájt, de attól még elég pontosan megértjük, hogy mit akart mondani. A helyesírás egy emberek közti megegyezés terméke, ezt a megegyezést azonban bármikor föl lehet mondani. Az emberek közti legtöbb interaktus során szinte lényegtelen, hogy ki hogyan ír; a lényeg az, hogy mit ír.

Ez jól hangzik, csak éppen nem igaz. A kommunikáció sikerét nagyon sok minden befolyásolja. Nem mindegy egy randinál sem, hogy hogyan öltözünk föl, milyen a hangszínünk, milyen illatunk van, milyen benyomást keltünk. Egyes kutatások szerint a másik emberről szerzett benyomásunkat csak kis mértékben befolyásolja az, amit a másik mond; sokkal nagyobb mértékben, ahogyan mondja. A helyesírás amolyan írásos ruhaként is fölfogható: megmutatja, hogy hogyan öltözködünk. Hogyan öltöztetjük föl a gondolatainkat, a lelkünket. Aki rossz benyomást kelt magáról, például mert hemzseg a szövege a súlyos helyesírási hibáktól, az eleve óriási hátrányból indul, legyen szó állásinterjúról, vitahelyzetről vagy köztársasági elnöki pozícióról. Miért hozzuk magunkat eleve hátrányba, ha nem muszáj?

Nem végeztünk azonban mindegyik érvvel. A leglényegesebb jön a végére. Nagynénémnek nem azzal volt ugyanis baja, hogy helyesen írnak az emberek, hanem azzal, hogy ezt például a tanítás során mereven erőltetik, és így sok gyerek kedvét elveszik a nyelvtanóráktól. Ez a gondolat már a pedagógiai részt érinti. Valóban, a kérdésfelvetés jogosult: nem lehetne-e máshogyan közelíteni a témához? Netes fórumokon sincs kiakasztóbb a helyesírás-fasisztáknál, akik vitapartnerük mondandója helyett a pontos jelhasználat hiányaiba kötnek bele. Csakugyan, szükség van rá, hogy ezt a témát egy porosz őrmester attitűdjével kezeljük?

A magam részéről mindig is úgy voltam vele, hogy a helyesírás-tanításnak alapvetően nincs sok veleje: aki sokat olvas, arra úgyis ráragad, hogy egy szót hogyan szoktak leírni. Ha valaki ezerszer látta leírva ts-sel a kétség szót, az nem fogja cs-vel leírni. Amit meg úgyse használunk soha, azt meg úgyse kell tudni; arra van a helyesírási szótár.

Egyre jobban látom, hogy miben tévedtem, és hogy a helyesírás tanításának mi lenne az igazi szerepe a gyereknevelésben. Manapság ugyanis nem úgy van, mint régen, amikor bármit olvastunk, azt előtte szerkesztők, lektorok, olvasószerkesztők és írástudó emberek tucatjai nézték át, hogy (például) helyesírási szempontból makulátlan legyen. Manapság a jellemző szöveg, ami elénk jön, tele van nyelvi következetlenségekkel, agrammatikus szerkezetekkel, helyesírási hibákkal és hasonlókkal. Ma egy gyerek sokkal többet olvas, mint régen; de stiláris és retorikai szempontból sokkal rosszabb minőségű szövegeket. Ma már nem lehet érvelni úgy, hogy aki sokat olvas, az helyesen ír. Talán épp fordítva lesz igaz.

Ha sokszor látom leírva, hogy kétség, megragad bennem. De aligha csupán azért, mert sokszor látom leírva. Soha nem írnám le csével, mert kiböki a szemem, hogy benne van egy két szó is, és szeretném ezt megtartani. Aki sokat olvas mélyen, annak a nyelv szerkezete iránti érzékenysége mélyül el. Nem tartom véletlennek, hogy az internetes nyelvben éppen az ilyen hasonulásokat is hajlamosak sokan (persze viccből) jelölten kiírni (gondoljunk az uccsó alakra). Mondhatjuk, hogy a beszélt nyelv írott változatáról van szó, de ezzel elkenjük a lényeget: az írással szembeni ellenállásról van szó. Nem látjuk, hogy miben hoz nekünk többet a kétség, mint a kéccség. Nyelvelemző érzékünk eltompult.

Azt tudom tehát mondani: igen, ne dél-kínai-tengeri szavak diktálásával izmosítsuk a gyerekek helyesírási érzékét, hanem máshogy. Írjanak minél többet, "mélyíró" módon, azaz nem az írott szöveg funkciójára fókuszálva. Írjanak meséket, történeteket, játsszanak a nyelvvel minél többet. Élvezzék a betűk formáját. Élvezzék, hogy a kezük alól egy új világ emelkedik ki. Garantált, hogy írásuk összképe meg fog változni, letisztultabb, szebb, hibáktól mentesebb lesz.

Képtalálat a következőre: „szakajtó”Történettel kezdtem, történettel zárom. Amikor ötödikeseket tanítottam, és helyesírási gyakorlásra került sor, az egyik feladatban szerepelt a szakajtó szó is. Már ott az órán teljesen elbizonytalanodtam. Te jó ég, ez most pontos jé vagy elipszilon? (Szégyenszemre  a megoldókulcsot kellett föllapoznom.) Óra után elmeséltem a kollégámnak az esetet. Egyből rávágta, hogy pontos jé: a szakító szóból van, szakít, szakajt, más igéknél is van ilyen kétalakúság. Aztán elmesélte, hogy gyerekkorában nekik még volt is szakajtójuk, az egy kis kosár, amelybe beletették a kenyértésztát, majd onnan kiszakajtották. Megdöbbentem. Ez igazán eszembe juthatott volna. Aztán ráébredtem, hogy korábban elképzelésem sem volt róla, mi az a szakajtó, és mire való. Így viszont már teljesen világos. Soha egy pillanatig sem kételkednék, hogy ezt a szót pontos jével kell írni. Miért? Mert viszonyom lett vele. Magam elé képzeltem, gondolkodtam róla, belemerültem a szóba, valósággal erotikus kapcsolatba léptem vele. A helyesírásnak ez az értelme: aki helyesen ír, jobban érti a szavakat, amelyeket használ, következésképpen jobban érti a világot is maga körül.

 

Szólj hozzá

nyelv helyesírás nyelvtanítás