Az öt legkülönösebb karácsonyi vers
Karácsony közeledtével gyakori, hogy különböző portálok összegyűjtik a legszebbnek vagy legjobbnak ítélt karácsonyi verseket, hogy olvasóikat ezzel is ünnepi hangulatba hozzák. A mustrából — kultúra-terjesztő oldalként — a Karakter sem maradhat ki; eredetinek legfeljebb annyiban mutatkozhatunk, hogy választásunkat igen röviden meg is indokoljuk. Az alábbi öt vers valamilyen szempontból egyedi, kirí szerzőjük életművéből, és szépségük részben talán abból is fakad, hogy (egy kivétellel) finom ellentétben állnak azzal, amit írójuktól egyébként megszoktunk.
Petőfi Sándor: Karácsonkor
Petőfiről az embernek elsőre a derű, az egészség és az optimizmus jut eszébe. Híres Felhők-ciklusa csupán afféle múló rosszullétként jelenik meg előttünk. A család ebben a lírában mindig a biztonság és a boldogság idilli búvóhelye. Ehhez képest a Karácsonkor című vers a család szétszakadását, a magányt, és egy már-már egzisztencialista jellegű semmibe vetettség képét idézi föl. Mindezt a Petőfinél különösen szokatlan rímelés is megerősíti: a párrímek második fele magányosan lóg le a versszakok végén.
Karácsonkor
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bujdosom.
Ady Endre: Karácsony
Ha Petőfinek a vidék és az otthon (általában) maga az idill, akkor Adynál és sok kortársánál éppen ellenkezőleg: a halál, a szellemtelenség és a sivárság fojtogató mocsara. Ez a karácsony-vers azonban pontosan ennek ellenkezőjét fogalmazza meg. A nagyvárost (általában) istenítő költő itt szegény szülőfaluját, az ő „kedves kis faluját” rajzolja meg naivan csengő, ütemhangsúlyos, népdalokat idéző verseléssel. Hogy a szöveg mégsem egészen Szabolcska Mihályra emlékeztető, azt a sok feltételes módú igealak biztosítja: a gyermekkori idill nem valóságként, csak vágyképként jelenik meg, olyan világként, amelytől a felnőtt már elszakadt.
Karácsony
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
— Úgy mint régen —
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...
József Attila: Betlehemi királyok
József Attila és a naiv vallásos hit? Évtizedekig eretnekség lett volna egyáltalán szólni is erről; ma már viszont a köztudatba is bekerült a költőnek pár igazán gyönyörű istenes verse. A Betlehemi királyok azonban inkább álnaiv munka. Mintha azt a nyelvet szólaltatná meg, ahogyan az egyszerű nép a középkorban elképzelhette (a maga vaskosságával) a háromkirályok jelenetét. Az eredmény mégis olyan tökéletes lett, hogy mind a mai napig a legkedveltebb karácsonyi versek között van ez a kis remek.
Betlehemi királyok
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta — biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
Márai Sándor: Mennyből az angyal
Ha született költők regényt írnak, az majdnem mindig izgalmas szöveg lesz. De ha egy vérbeli író verselni kezd? Az többnyire felejthető. Máraitól sem sok költemény említésre méltó, de közülük ez az ’56-ban New Yorkban írott az egyik legemlékezetesebb. A forradalom és szabadságharc összekapcsolása a karácsonnyal azért különös lelemény, mert a két esemény gyakran elfeledett csodaszerűségét, és így egymással való hasonlóságát láttatja meg. Hiszen mindkettő a maga nemében arról szól (és mindkettőben lényegében azt a felismerést ünnepeljük), hogy milyen nagy dolog a szabadság.
Mennyből az angyal
Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény lángol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett —
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, aki eladta,
Aki háromszor megtagadta,
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta —
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta vagy Angyal hozta —
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik —
Ők, akik örökségbe kapták —:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
— a gyermek, a szamár, a pásztor —
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik — mennyből az angyal.
Nagy László: Csodafiú szarvas
Nagy Lászlónak ez a verse mélyebben merül meg a karácsony hagyományaiban, mint amennyire az ünnep keresztény vonatkozásait előtérbe állító költemények. A csodaszarvas — vélhetően Bartók nyomán ismét fölfedezett — motívuma több huszadik századi művészt megihletett, és a természet tiszta forrására utal. A szarvas meggyilkolása és feláldozása olyan ősi totemisztikus hagyományokig megy vissza, amelyeket kimondva ritkán kötünk ugyan össze a karácsonnyal, de lappangó módon mindvégig jelen van ezekben a napokban is. A szöveg a testében is magában hordozza az ősi ráolvasások nyomait, mind verselésével, mind gondolatritmusának logikájával, amely a négy évszak egymásba fordulását, a természet örök megújulását idézi föl.
Csodafiú szarvas
Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.
Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.
Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sírok, sírva sírok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok,
hiába vagyok.
Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.
