E cikk megjelenésének napján tartják a céges karácsonyt. Nem az én műfajom, de elmegyek. Mert nem kötelező. Korábban, egy másik helyen minden ilyen kötelező volt, és ez különösen utálatossá tette ezeket a rendezvényeket. Ki is találtam, hogy afféle sznob felmutatott középső ujjként egyszer a Mefisztót fogom olvasni látványos unalmamban. Ezzel jól kifejezem egyúttal, amit a karrieristákról gondolok.

Nagyon helyesen tettem, hogy ezt az agyafúrt teret végül mégsem hajtottam végre, és ezt a rendkívül német könyvet végül mostanáig tartogattam.

Persze csak magyarul. Németül már olvastam annak idején a kéttannyelvűben. Azért is vettem meg annak idején, mert rádöbbentem, hogy magyarul nem is láttam még ezt a könyvet. Pedig többen is lefordították. Meg az Oscar-díj miatt is kézenfekvő, hogy a magyar közönség legkésőbb akkor el akarta olvasni, amikor megnyertük vele az elsőnket.

De most, hogy német ügyfelekkel és kollégákkal dolgozom, adta magát. Mert hát van egy válasz, amelyet még annál is jobban szeretnénk megtudni, mint hogy mikor szabadulnak meg már végre ettől a roppant idegesítő der-die-dastól.

Miért pont a németek?

Miért éppen a világ egyik legcivilizáltabb népe esett a nácizmus áldozatául? Én ezen több, mint húsz éve töprengek. Azóta, amióta egy kis időt éltem köztük. Nem volt kisebb elvárásom ezzel a regénnyel szemben: benne kerestem a választ.

Kapóra is jött mellé, hogy folyamatosan napi kapcsolatban állok német emberekkel. Valóságos perverz örömöt okozott ez a Dr. Jekyll és Mr. Hyde játék: nappal a kollégájuk vagyok, éjszaka pedig ennek a sötét titoknak a kutatója. Ráadásul egy olyan regényben, amely végtelenül német. Hiába fordították le magyarra; hiába jó a nyelvtan, a szóhasználat, a szórend, a szöveg hamisíthatatlanul német. Lehet, hogy más műfordításnál ez hiba lenne, de ennek a regénynek nagyon jól áll. Olyan ez, mint valami nyelvi szimulátor. Az is átérezheti, milyen a német nyelv, aki nem beszéli amúgy.

Klaus Mann véleménye saját véreiről lesújtó, de az anyanyelvéből ő sem tud kibújni. Mindig tetszett, hogy németül mennyire tárgyilagosan és (über)korrekten lehet fogalmazni. Egy német mondat, kérem szépen, stabil és logikus konstrukció. Aki a méltóságteljes kötött szórendekkel és a méltóságteljes hosszúságú szavakkal mondatokat képes létrehozni, nem is fogalmaz már, hanem a nyelv mérnökeként hoz létre építményeket.

És, hát ha egy XX. századi ember számára van főmérnöke a német nyelvnek, az éppen Thomas Mann, a Mefisztó szerzőjének rideg édesapja. Nekünk legalábbis mindig azt mondták németórákon, az etalon az a Thomas Mann-i mondat. A hibátlan szerkesztés, a lenyűgözően pontos fogalmazás és a tökéletes nyelvi megvalósítás.

Ez a cél természetesen elérhetetlen. De az, hogy az ember ezt tudja, és mégis törekszik rá, szintén nagyon német.

Hendrik Höfgen színész története nem ad magyarázatot a nagy kérdésre. Ez a gátlástalan, de jellemgyenge ember nem tipikusan német figura. Éppen azért lavírozik olyan játszi ügyességgel a Weimari Köztársaság idején és a korai Harmadik Birodalomban is, mert semmilyen. Azért jó színész — Mann megfejtése szerint —, mert az üres vászonra bármit lehet festeni.

Hendrik Höfgen nem az ördög, csak eljátssza azt. A valódi ördög a Repülőminiszter, Höfgen pártfogója. Akinek a kivégzések aláírása mellett a színház a hobbija. Vagyis inkább az a fajta beteges játszma, amelyet felkaroltjával, az egykori kultúrbolsevikkal folytat. Imponál neki, ahogyan ez a mindenhol a világfit, a finom művészlelket előadó, valójában jellemtelen figura csinovnyikká degradálja magát a Porosz Állami Színház direktoraként a kedvéért.

A Repülőminiszter az egyetlen, aki pontosan látja, milyen is ez a Hendrik Höfgen. Ő az egyetlen, akit a lázasnak tűnő szenvedélyével nem ejt át. A Miniszter valódi sudribunkó, nem hatják meg a mindenféle divatok és hóbortok. Így Höfgen kimunkált pózai sem. És ez a színész mégis eladja neki a lelkét.

Szabó István filmjének legjobb jelenete az, amikor Hendrik és a Miniszter a Faustról beszélgetnek. A főnáci azt fejtegeti, hogy Mefisztó valójában igazi német hős, mert minden németben van belőle egy kicsi.

Ez még egy olyan hétpróbás talpnyalónak is sok, aki egyébként gond nélkül dörgölőzik a lovaglócsizmákhoz, ha karrierjéről van szó. Talán ez az egyetlen pillanat, amikor kiesik a szerepéből.

A porosz Miniszterelnök világít rá a legjobban a régóta várt válaszra. A vágyakozás a tetterős Mefisztó iránt és a lúzer Faust elutasítása egészen mélyen gyökerezik a német lélekben, és kiirtani mostanra sem sikerült. A Klaus Mann által festett társadalmi tabló majdnem minden szereplője végtelenül naiv, és nagyon tenni akar végre már valamit. De okoskodáson és önsorsrontáson túl nem sokra jutnak.

A mérgező elegyet, amely végül Európa legnagyobb tragédiájába torkollt, pontosan az hozta létre, amiért egyébként föl lehet nézni a németekre: az egyensúlyozás Faust és Mefisztó között. Klaus Mann már a regény címadásával megadja a választ az én régi kérdésemre. És mindezt már 1935-ben.