A Gyalog galoppot mindenki ismeri, de azt kevesen tudják, hogy ez a színházi előadás és film voltaképpen egy irodalmi szövegnek, egy regénynek, vagy inkább egy regényciklusnak a paródiája. Most olvasható először magyar fordításban ez az ”eredeti”. Az Artúr királyhoz kapcsolódó regények a középkorban rendkívüli népszerűségnek örvendtek, valahogy úgy falták a nemzedékek a történeteket, ahogy manapság a Trónok harcát. Most következzen a fordító, Rajnavölgyi Géza bevezetője a szöveghez, lentebb pedig egy hosszabb részlet Chrétien de Troyes Perceval című regényéből.

Perceval — Parsifal. A név ma is ismerősen hangzik: Wagner ünnepi színjátékát az operaházak rendszeresen műsorra tűzik húsvét előtt. De a téma — ismereteink szerint — először a középkorban jelent meg az európai irodalomban, méghozzá a francia udvari regény kimagasló alkotójának, Chrétien de Troyes-nak az utolsó művében több mint nyolcszáz évvel ezelőtt, a 12. század utolsó éveiben.

Az előkelő családból származó Percevalt édesanyja a világtól elzártan neveli a wales-i erdők mélyén, nehogy ő is a lovagi csatározások áldozatává váljék, mint apja és testvérei. A fiatalember azonban nem kerülheti el a rá kiszabott életutat. Az erdőben váratlanul sokszínű, fényes ruházatú, csillogó páncélzatba öltözött lovagokkal találkozik, és ettől kezdve nem nyugszik. Ő is lovag akar lenni, aki csodálatos kalandok útján szerez hírnevet magának. Eljut Artúr király udvarába, majd vándorlásai során találkozik a nem gyógyuló sebétől szenvedő Halászkirállyal. Ez dús lakomán látja vendégül kastélyában az ifjat, és az est folyamán a termen keresztül vonul egy vérző lándzsa, utána pedig egy drágakövekkel díszített aranytálon, egy grálon visznek valamit az egyik szomszédos helyiségbe. Ez a jelenet rendkívül ünnepélyes és titokzatos, de Perceval nem mer kérdést feltenni, magyarázatot kérni. Másnap reggel viszont teljesen egyedül találja magát a kastélyban.

További vándorlásai során jut el az ő keresésére induló Artúr király táborához. De még mielőtt odaérne, megint egy csodálatos látomás ejti rabul. A hajnali órán, az erdőszélen egy sólyom megsebesít egy vadludat. A madár sebéből három vércsepp hull a frissen leesett hóra. A fehér havon a három vörös vérfolt elhagyott kedvesének arcát idézi Perceval emlékezetébe. Elréved, és szinte magán kívül szemléli a látványt. És magán kívül harcolva veri le lováról a két lovagot, akiket Artúr küldött hozzá, és akik akár erővel is a király elé vezették volna. Csak amikor a napsugár már felszikkasztja a vért, akkor tudja a harmadik lovag, Gauvain, Artúr unokaöccse baráti szóval a király elé kísérni.

A viszontlátás örömére a király háromnapos ünnepséget tart. Ennek csak egy fekete hajú és fekete bőrű, rendkívül visszataszító külsejű ifjú hölgy megjelenése vet véget. A lány szemére veti Percevalnak, hogy nem tett fel kérdést a Halászkirály udvarában a Grál és a lándzsa felől. Ha kérdez, vendéglátója meggyógyul, országa pedig felszabadul a rá sújtó balvégzet alól. Ezután pedig felsorolja, hogy Artúr lovagjai milyen lovagi tettekkel tudnának maguknak hírnevet szerezni. Távozása után a lovagok egymással versengve jelentik be, milyen kalandokra kívánnak indulni. Perceval természetesen a legkülönlegesebb feladatot vállalja, a Grál felkutatását és titkának feltárását. Gauvain, akinek külön kihívója is akadt, becsületét akarja tisztázni egy neki tulajdonított gyilkosság vádja alól.

A történet ezek után inkább Gauvain kalandjait részletezi, amelyek egyelőre a lovagi élet hagyományos keretei között mozognak. Percevalról előbb azt tudjuk meg, hogy ő is elmerül a harci kalandok hajszolásában, és öt éven át megfeledkezik Isten szolgálatáról. Végül találkozik egy nagypénteki zarándok csoporttal, és eljut egy szentéletű remetéhez, aki feltárja előtte bűnét, ami megakadályozta, hogy kérdést tegyen fel a Grálról és a vérző lándzsáról: Perceval anyja a fia távozása feletti fájdalmába halt bele. A remete azt is elárulja magáról, hogy ő Perceval anyjának testvére, és egyben testvére a Halászkirálynak is. A Grál pedig minden este egy ostyát visz be a Halászkirály apjának, aki tizenkét éve ezáltal tartja fenn életét. Az ifjú lovagot mindez visszatéríti arra az útra, amit Artúr király előtt magára vállalt. Ugyanakkor egy magasabb rendű, természetfeletti síkra is helyezi feladatát.

Nem tudhatjuk, hová és hogyan vezette volna Chrétien történetének kiválasztott hősét. A regény befejezetlen maradt — valószínűleg a szerző halála miatt. Persze egy ilyen befejezetlen, de izgalmas kérdéseket felvető, csodás történésekben bővelkedő meseszerű történet már a középkorban is többeket csábított a folytatásra, de sajnos Chrétien tehetsége nélkül. Csak mintegy húsz évvel a francia szerző halála után teremtette újra Parzival históriáját Wolfram von Eschenbach. Ezt ismerjük ma is, a Wagner-opera is erre épült.

Az itt közölt részlet az elbeszélés mellékszálából, Gauvain kalandjaiból ad ízelítőt. Egy élettel teli középkori kereskedővárost ismerhetünk meg itt, amibe még szervesen beletartozik az ott élő feudális nagyúr lakótornya is. És láthatunk egy „népi” felkelést, kellő iróniával ábrázolva bármelyik felet is nézzük.

Talán éppen Troyes ez a polgárváros, ahol a szerző életének jórészét töltötte a champagne-i grófnő udvarában? Nem, hiszen élete utolsó éveiben Chrétien mecénást váltott, és ezt az utolsó regényét már Fülöp flandriai grófnak ajánlotta. És ebben a tartományban még válogathatott is, melyik városról mintázza a kézművesektől és kalmároktól nyüzsgő utca képét. A történelemből tudhatjuk, hogy Fülöp gróf feleségül akarta venni Champagne megözvegyült grófnőjét, aki egyébként a francia király féltestvére volt. A király pedig nem nézte volna jó szemmel két ilyen hatalmas hűbérese házasságát. Lehet, hogy Fülöpnek a feleség helyett meg kellett elégednie egy költő átengedésével? 

Chrétien de Troyes: Perceval

(részlet)

Rajnavölgyi Géza fordításában

Mennek tovább, míg egy csoportot

látnak, mi egy várból kirajzott,           5630

és sorjáznak mind ki az útra.

Az elsőknek nadrágja kurta:

kopót terelő szolganép.

S jön utánuk hajtó elég,

sok gyilkos kopjával a kézben,

íjász s egyéb nép nagy tömegben,

ezer nyilat kilőni hoz.

Követik őket lovagok.

S végül a lovagok után

két úr jön még harci lován.                5640

Az egyikük fiatal úr,

s a többinél szebben virul.

Gauvaint egyedül ő köszönti, s kantárszárt fogva arra kéri:

„Uram, bár most itt visszatartlak,

de honnét jöttem, odahívlak:

szálljál meg, kérlek, otthonomban.

Rád férne, azt hiszem, valóban:

lakj nálam, nincs tán ellenedre.

Nővérem kényes jó nevére,               5650

és biztosan kedvedre tesz.

Ez az úr oda elvezet,

kit látsz mellettem itt lován.”

S szól még: „Menjél, kedves komám,

ez urasággal küldelek,

hogy nővérem elé vigyed.

Köszöntsed őt először is,

s óhajtásom elébe vidd:

Mi bennem s benne sem lohad,

a hűség s szeretet miatt,                   5660

ha élt már lovagért szerelme,

ezt is kedvelje, sőt szeresse,

s tegyen vele is annyi jót,

mint velem, ki testvér vagyok.

Kényeztesse és tartsa szóval,

kedvét ne szegje unalommal,

amíg mi nem térünk haza.

S ha látod, rá ő hajlana,

hogy véle szépen ellegyen,

igyekezz hozzánk sebesen.               5670

S aztán majd én is fordulok,

hogy véle találkozzam ott,

mert várom is, hogy már tehessem.”

Megy a lovag útjára menten,

s Gauvainnel útjuk odavisz,

hol azt halálra gyűlölik.

Ezt ám ottan senki se tudja,

nem ismerik, milyen az arca,

s ő sem hinné, vigyázni kéne.

A várra fordul csak figyelme,             5680

tengeröbölnél, parton áll,

s erős tornyok falainál

úgy védik, nincs mit félnie.

S a városon jár most szeme,

hol vidámkedvű nép nyüzsög,

a pénzváltóknál pénz csörög,

arany és ezüst garmadával.

S tér, utca telve emberárral,

ilyen s olyan kézművesekkel,

munkáját mind-mind végzi, mint kell,5690

tanult mestersége szerint.

Itt egy sisak, s ott sodronying,

ez lándzsát készít, s az a pajzsot,

ez sarkantyút, az lóra hámot,

s van, ki a kardot fényezi.

Ez posztót ványol, s az szövi,

ez festi itt, s az nyírja szélét,

folyik az ezüst- s aranyöntés,

készülnek szép és drága tárgyak,

kelyhek, kupák, asztali tálak,             5700

szép kancsók égetett zománccal,

gyűrű, deréköv cifra csattal.

Ki mindezt látja, azt hihetné,

hogy vásároznak itt örökké.

Van itt áru töménytelen,

viasz s fűszer, mi csak terem,

kelmék ezernyi féle színben,

s mit kívánsz vásárolni, minden.

Nézik a sok látnivalót,

és meg-megállnak itt meg ott,           5710

de a toronyhoz csak elérnek,

hol apródok meg szolganépek

lovuk s holmijuk átveszik.

Csak Gauvain úrral lép be itt

a lovag a lakótoronyba,

s annak kezét kezébe fogja,

hogy a lány szobájába jusson,

s szól most a lovag: „Szép kisasszony,

üdvözletét küldi fivéred,

s általam azt kívánja tőled,                5720

szolgáld ez urat s megbecsüld.

S szavad ne legyen kényszerült,

jó szívvel szólj és kedvesen,

mint testvér tenné szívesen:

fivéredként bánjál vele.

S ha kérne téged bármire,

ne légy fukar, rosszhiszemű,

inkább készséges, bőkezű.

Erre ügyelj! Én most megyek,

s utolérem testvéredet.”                     5730

S nagy örömében szól a lány:

„Áldott, ki így gondolt reám,

s ilyen társat küldött nekem!

Küldöm neki köszönetem.

Ha ilyet tesz, hát nem utál.

Kedves uram, te meg ne állj

– szól a lányka –, ülj ide mellém!

Szép vagy s nemes, rád nézve vélném.

Testvérem oly parancsot ad,

érezzed jól velem magad!”                5740

Sarkon fordul már a lovag,

velük tovább itt nem marad.

S Gauvain úr itt van szívesen,

nincsen oka panaszra sem,

hogy kettesben marad a lánnyal,

ki szép, s beszél udvari szóval,

és ügyesen ki van tanítva,

nem leskelnek rá, úgy gyanítja,

ha itt van véle egyedül.

A szerelemre szó kerül,                     5750

hiszen szó egyébről ha esne,

mindkettő mulasztása lenne.

A lány szerelmét kérleli

Gauvain úr, s azt ígérgeti,

lovagja lesz ő, míg csak él.

Ilyesmitől az mit se fél,

sőt rááll rögvest szívesen.

De egy hűbéres hirtelen

belép, s okozza kárukat,

mert ismeri Gauvain urat.                  5760

Meglátja, amint csókolóznak,

egymással vígan szórakoznak.

Örömüket két szeme látja,

nem is hallgathat már a szája,

s kiált hangjában indulat:

„Te lányka, szégyelljed magad!

Rád Isten szent haragja sújtson!

Ezt az embert a nagyvilágon

bárhol gyűlölnöd kellene,

s örömben fürdesz itt vele!                5770

S ölelhet téged, s csókot adhat!

Te szerencsétlen asszonyállat!

Hát azt teszed, mit kéne tenned?

Melléből szívét kéne tépned,

s helyette száját csókolod.

Mert ha szívét érné a csók,

testéből téphetnéd ki azt,

de jobban tennéd dolgodat,

ha kezeddel kiráncigálnád

– ez volna az, mi tartozik rád.            5780

Mikor nő tesz jót néhanapján,

nem vallhat az már nőre sem tán,

mert rosszat gyűlöl, s jót szeret.

S nem érdemli a nő nevet,

ahhoz jogát elveszti ám,

ha szereti a jót csupán.

De te, látom, nő vagy nagyon,

mert aki ül oldaladon,

és csókot ad, apád megölte.

Nőnek ha telhet így a kedve,             5790

hogy továbblépjen, semmi az!”

S hogy ezt kimondta, nem marad.

Gauvain úrnak nincs ideje,

hogy válaszoljon, semmi se.

A lány meg csak a földre hull

ájultan, öntudatlanul.

Gauvain úr aztán nagy sokára

fölemeli, sápadt az arca

az ijedelemtől, mi érte.

S mikor már végre tér eszére,           5800

kiált: „Elvesztünk mind a ketten!

Miattad ölnek meg, ki vétlen

vagyok, s miattam tégedet!

Itt egyhamar gyűlik tömeg,

a városnak polgárai

torony tövén zsivajgani,

hétezernél többen talán.

Van itt elég sok fegyver ám,

mivel téged most felszerellek.

Egy jó vitéz itt védekezhet                 5810

maga, jön bár seregnyi nép.”

És fut, hogy hozza fegyverét,

a lány, tovább is csak remegve.

De vértet adva kedvesére,

félelme kissé elcsitul,

megnyugszik ő s a lovag úr.

Ám végül mégis úgy adódott,

hogy nem leltek sehol se pajzsot.

Egy sakktáblát fog hát Gauvain.

„Ne keress – így szól –, kedvesem,  5820

nincs szükségem másféle pajzsra!”

S a bábúkat földre sodorja

– a kétszer nagyobb figurákat

csontjából vésték elefántnak.

Azok most már csak jöjjenek,

gondolja, én is itt leszek,

s nem lépnek tornyom ajtajába.

Az Escaliburt felcsatolja,

minél jobb kard nem létezik,

vasat vagy fát egyként hasít.             5830

A hűbéres meg most kilép

a toronyból, s látja, a nép

ott ül, s a szomszédsággal együtt

a polgármester és sok esküdt,

meg polgárok nagy tömege.

Táplálékuk nem cibere,

mert termetesek, vastagok.

Nem vár ő, közéjük robog,

s kiált: „Fegyverre, jó urak!

Az áruló még elszalad,                      5840

Gauvain, ki uramat megölte!”

„Hol van? hol van?” – kérdezik erre.

„Hitemre – szól ő –, megtaláltam.

Az áruló fent a toronyban,

a gaz Gauvain itt heverészik,

királylányunkkal csókolózik,

s ellenére nem tesz a lány sem,

sőt tűri s tán kívánja éppen.

Gyertek velem, fogjuk csak el!

Uram majd méltán ünnepel               5850

minket: hisz jó szolgálatot kap.

Az áruló méltán lakolhat,

megérdemelt lesz szégyene.

Elfogni élve kellene,

hisz holtnál jobb az eleven

uram szerint, s kétségtelen,

semmitől nem fél, ki halott.

Tegyétek hát, mi dolgotok,

bolydítsátok csak fel a várost!”

A polgármester ugrik is most,            5860

és a sok esküdt mind utána.

Látnátok, sok dühödt parasztja

mint kapkod, fejszét hol kerítsen!

Ez pajzsot fog, de szíja nincsen,

az lóbál ajtót, kosarat!

A kikiáltók hangja nagy,

a népség meg gyülekezik,

harangokat félreverik,

nehogy bárki is elmaradjon.

S nincs olyan gyáva ember, asszony,5870

kinél nincs ostort, villa, bunkó.

Nem okoznak csigákra rontó

lombardok sem ily zűrzavart.

Jön egy kisgyermek, erre tart,

és fegyvert hordoz két keze.

Elvész Gauvain úr élete,

ha Isten őt meg nem segíti!

De mellé a kisasszony áll ki,

hogy nagy merészen megsegítse,

s ráförmed a városi népre:                 5880

„Nohát, micsoda csőcselék!

veszett kutyák! rossz szolganép!

Itt mi az ördögöt kerestek?

ide ki küldött? mit reméltek?

Verjen titeket Isten átka!

Ha Ő segít, hát sose hagyja,

hogy a lovagot elvigyétek,

előbb-utóbb inkább tinektek

lesz bajotok, halálotok!

Ide hogyan jött nem titok,                  5890

nem úgy pottyant a levegőből!

Vendégéül fogadta szívből

fivérem, engem arra kérve,

hogy majd tegyek mindent meg érte,

mintha testvér, igazi volna!

S lennék most tán akárki rongya,

mert mit kért, örömére szépen

s jókedvvel társául szegődtem?

Kinek füle van, hallja hát:

férfi után nem hajt a vágy,                 5900

s nincs bennem más se, szenvedély.

Tombol dühöm, s titeket ér,

mert nagy szégyent hoztok fejemre,

kivont kardokkal fenekedve

saját szobámnak ajtajában,

s okot sem tudtok adni nyíltan!

S ha tudtok rá valós okot,

arról nekem nem szóltatok.

Szörnyű sértés ez énnekem!”

De míg nyelvén szól sérelem,           5910

lent a toronyajtót verik szét.

Mindaddig ütik azt a fejszék,

míg lapját kettőbe törik.

Bent ám egy őr jól őrködik,

és védi őket harcosan.

Kezében éles kardja van,

levágja az elsőt, ki támad,

s hökken mind, ki utána árad

– nincs több, ki rájuk törni merne.

Reszket mindegyik teste-lelke,          5920

félti mind a maga fejét.

Nincs ki lépjen, nincs oly merész.

Mind tart az őrtől. Félni kell.

Kezet rá egyik sem emel,

elébe már egyik sem áll.

A kisasszony meg csak dobál

a padlón fekvő figurákkal,

s korholja őket nagy haraggal.

Feltűri ujját és ruháját,

mérges nyelvvel kiáltja átkát,            5930

hogy elpusztítja mindüket

előbb, mint ő itt meggebed.

Közben azon munkál a pórnép,

hogy a tornyot fejükre döntsék,

ha ők magukat meg nem adják.

De védekeznek, van kitartás:

dobálják a sakkfigurákat.

Az elsők meg hátrébb ugornak,

mert nem bírják a bombazáport,

s vasékekkel fúrják a tornyot,            5940

hogy az végül ledőljön így.

Szemből támadni nem merik,

mert az ajtót keményen őrzik.