Vendégszerzőnk, Pável Kriszta, aki hosszabb ideje Svájcban él, elmondja nekünk a svájci irodalomtanítás kapcsán szerzett tapasztalatait.

Szerencsésnek mondhatom magam: mindig nagyon szerettem olvasni. Az iskolában is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott az irodalom, a kötelező olvasmányokat általában már az év elején abszolváltam, ráadásul a legtöbbjüket kifejezetten élvezettel. Emlékszem, az Odüsszeia diákok számára készült, zanzásított változatában véletlenszerűen elolvasott mondatának, a „mily szó szökkent ki fogad kerítésén“ sornak a képi világa annyira elvarázsolt, hogy azonnal úgy döntöttem, azt a művet, ahol képesek így feltenni a “mit mondtál?” kérdést, nekem teljességében is olvasnom és ismernem kell... számomra az irodalom mindig örömforrás volt, de nem vagyunk egyformák, emlékszem arra is, milyen sokan voltak, akiknek rémálom volt minden irodalomóra, akik nem hozták magukkal otthonról az olvasás szeretetét, idejétmúltnak és érthetetlennek találták az elolvasandó művet, száraznak a tananyagot, amivel képtelenek voltak azonosulni, vagy csak eleve elutasítással fordultak szembe minden kötelezővel, és így lett a “kötelező olvasmányokból” fárasztó, unalmas, idegesítő kötelezettség, másokról lemásolt “olvasási naplóval” és az irodalom iránti általános lenézéssel és érdektelenséggel... Utólag is remélem, hogy néhányuknak azóta sikerült újragondolnia az olvasással kapcsolatos viszonyát. Lassan tizedik éve élek Svájcban, két iskoláskorú gyermek — egyikük alsó tagozatos, a másikuk felsős — anyjaként, és örömmel tölt el, hogy ellentétben az otthon megszokott,  megkérdőjelezhetetlen és a diákokban gyakran ellentétes hatást kiváltó irodalomtanítási koncepcióval, itt már a kezdetektől valami egészen mással próbálkoznak.

Svájcban nincs irodalomtanítás. Nincs irodalmi szöveggyűjtemény, központilag meghatározott ajánlott művekkel. Nincsenek kötelező olvasmányok.  Az irodalom, mint tudomány, nem tananyag.  Az itteni koncepció lényege az olvasás szeretetének az elsajátítása. 

Nincs semmi olyasmi,  ami megfeleltethető lenne az otthoni "magyar nyelv és irodalom" tantárgynak. Mivel a svájci németnek nincs hivatalosan írott formája, ráadásul számtalan beszélt változata létezik, a gyerekek hivatalosan az óvodába kerüléskor találkoznak először az egységes irodalmi német nyelvvel, és később az iskolában ezen a nyelven tanulnak meg írni és olvasni is. Az óvoda alatt kezdődik számukra a rendszeres könyvtárba járás. Minden óvodának és iskolának saját, a gyerekek minden igényét kielégítő könyvtára van, és hetente egyszer egy foglalkozást ott tartanak. A könyveket természetesen haza is vihetik, először hetente kettőt, később akármennyit. Nincsenek ajánlott művek, mindenki az érdeklődési köre szerint választ. Időről időre "Zeigitag"-ot ["Mutasd meg" napot] tartanak: a gyerekek behozhatnak valami olyan tárgyat, ami számukra fontos, játékot, vagy könyvet, és mesélnek róla a többieknek; és évente kétszer van "Erzählnacht" ["Mesélő" este], amikor a napközbeni ovi után este fél hétkor is kezdődik foglalkozás, ahová a gyerekek a kedvenc plédjükkel, párnájukkal és alvóállatukkal érkeznek. Ilyenkor gyertyák pislákolnak a folyosókon, a földön egymásra pakolva tornyosulnak a könyvek, és az oktatók — óvónénitől tanár úrig — kifulladásig mesélnek nekik belőlük…

Gyakran hívnak meg kortárs írókat, a gyerekekkel foglalkozó tanárok javaslata alapján, akik felolvasnak a magukkal hozott könyvükből, és az általuk írt történetet eljátsszák, lerajzolják, megbeszélik vagy továbbképzelik, általában több napon át is foglalkozva a témával, időt hagyva az összes gyereknek, hogy megtalálja a dologban a számára legizgalmasabbat.

Az iskolában mindez kiegészül  az Antolinnal. Az Antolin Svájc minden kantonjában egységesen használt, az interneten egyénileg kapott jelszóval használható számítógépes program, egyfajta kvízjáték, ahol bizonyos könyvek elolvasásával pontokat szerezhet a tanuló, ha helyesen válaszol a könyvre vonatkozó kérdésekre. Az adatbázist rendszeresen korszerűsítik, de nem minden könyv elolvasásáért járnak pontok, csak az Antolin-könyvekért, amelyeket időről időre megváltoztatnak. Például a méltán népszerű Harry Potter sorozatnak minden kötetéről található fenn kvízoldal, de nem mindegyik megválaszolásával gyűjthet a diákság pontokat. Vagy előfordul, hogy Erich Kästnertől a Május 35 októberben Antolin-könyv, januárban viszont már nem, de helyette az a Két Lotti. Az Antolinnal szerzett pontok pedig fontosak lehetnek, ugyanis a pontok számával a tanulók szinteket teljesítenek, a szintek pedig befolyásolhatják az érdemjegyet: a legmagasabb szintekre lépő gyerekek automatikusan elérik a legjobb jegyet, akkor is, ha mondjuk az iskolai dolgozatok alapján ez nem járna... Mondanom sem kell, hogy hogy már maga a számítógépes játék is kedvelt, de a jegyjavító funkcióval kiegészülve komolyan motivál az olvasásra.

Nem vagyok szakember, nem élek itt elég hosszú ideje, és nem is ismerem az idevágó statisztikai adatokat, vajon hatékony-e, vagy hatékonyabb-e a svájci módszer a magyarországinál, az viszont tagadhatatlan, hogy noha a tanteremben ülők itt is a legkülönbözőbb helyzetből és közösségből érkeznek, nem egy merev, kívülről rájuk kényszerített, régimódi és állandóan időhiánnyal küszködő, hanem az érdeklődési körükre, lelkivilágukra, a mindennapokra sokkal jobban reagáló rendszerrel találkoznak, ami nem csak pénzkérdés, noha nyilvánvalóan sokkal nagyobb összeggel gazdálkodik az itteni oktatás, mint a magyar. Sokáig nem kérdőjeleztem meg a hazai oktatási irányt, de itt Svájcban elbizonytalanodtam: valójában nem világos a számomra, mi az otthoni irodalomtanítás célja. Nyilvánvalóan sem itt, sem otthon nem lehet reális elvárás a kizárólag klasszikus, időtálló irodalmat fogyasztó emberfők kinevelése, de ha a kreativitás, az érzékenység,  gondolatok kifejezésének a fejlesztése a cél, Magyarország akkor sem teljesít jobban.  Az irodalom egyetemi szinten persze legyen tudomány, de azoknak, akik nem kívánnak magas szinten foglalkozni vele, hadd legyen élmény. Olvasni jó, olvasni felszabadító, olvasni varázslat és utazás és kaland és élményszerzés és kikapcsolódás... és méltánytalan, hogy az otthoni tudományközpontú megközelítés és az elavult módszerek vagy tananyag miatt olyan sokan örökre kimaradnak mindebből, míg Svájc szívesen olvas, változatos és sokrétű könyveket, és örömét leli ebben.