Hannibál leviszi a szemetet. Vagy nem? Hát akkor ki? Emlékszem, hosszú éjszakákat vitatkoztam át, hogy akkor most hogy is van ez a dolog a történelem nagy személyiségeivel. Ők most egyszerűen koruk gyermekei, akiket megszült a nagy feladatra az idő, és ha akarták volna, akkor sem tehettek volna mást, mint amit végül tettek? Hogy Hannibál, a hős, azzal a sorssal születik, hogy bakancsos turistaként bejárja az Alpokat?

Őrült ötlet, nem? Katonákkal, elefántokkal a téli hegyekben? Csak azért, hogy Rómának kellemetlen meglepetést okozzon? Ez meg volna írva? Létezik egy forgatókönyv, amely szerint ennek így kellett lennie? Nem tűnik logikusnak. Én mindig amellett érveltem, hogy ez az egyszerre őrült és zseniális ötlet csak és kizárólag Hannibál személyiségéből fakadhat. Hogy ez annyira egyéni, annyira csak rá jellemző, annyira tanulhatatlan, hogy nem valószínű, hogy ezt csak úgy ki lehetett volna találni előre, és meg lehetett volna „rendelni” cselekményként. Ha Hannibál másik arcát nézzük, a kisembert, vagy a közembert, aki nem tesz a világért sem ilyen vagabund dolgokat, az ő apró tettei meg hogy volnának előre megírva? Hát nincs az a szorgalmas kéz, amely a szemétlehordást, buszjegyvásárlást stb. stb. képes volna minden egykor élt, most élő és később születendő embernél jó előre beütemezni.

Szóval nem vagyok én kibékülve ezzel a történelmi szükségszerűséggel. A hétköznapi példánál maradva, sosem látom szükségszerűnek, hogy éppen én vigyem ki a szemetet, vagy mosogassak el.

Nem az egyéniségünkben van az inkább kódolva, hogy időnként hatalmas őrültségeket csinálunk, amiket a többi ember zseniálisnak tekint, ha jól sülnek el, és rémes ostobaságnak, ha kudarcot vallunk velük?

Szerettem volna azt hinni mindig, hogy ha Mohácsnál nem bénáznak a vezetők, akkor valahogy mégis nyerhetünk. Hogy Ulászló egyéni ostobasága volt, hogy a várnai csatában ki akart tűnni a személyes bátorságával, és lemészároltatta magát, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy Hunyadi szépen megnyerje a csatát, és ő éppen így lett volna hős, ha meghúzza magát. Furcsa különben, mert elindítom a filmet, hogy Mohács, és próbálom úgy alakítani, hogy most az egyszer győzzünk, de ez csak kitérő.

És itt vannak ezek a ragyogó emberek, fényes tehetségek, nagyszerű tettekkel (és persze gyarlóságokkal, de ezt most hagyjuk). Vajon min múlik az ő sikerességük? Nagy Sándor, Napóleon — hatalmas birodalmak alapítói, igazi tehetségek, mindig újabb őrült ötlettel álltak elő, újabb hódítások jöttek, és mindig minden sikerült. (A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy végül azért ők speciel elbuktak, de ez most mellékszál. Dzsingisz kán, Nagy Szulejmán, István király nem bukott el. Szóval bukás nélkül is van nagyság.) Én hajlok arra, hogy azért a sikereikhez nekik személyesen is van közük. Szóval az nem a véletlen vagy a sors, hogy ők végrehajtották a saját nagy tettüket. Sőt, éppenséggel döntő volt a hozzájárulásuk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kitöltöttek jól egy lottószelvényt.

És akkor még nem beszéltünk a nagy művészekről, a kiemelkedő tanárokról, tudósokról. Az átlagemberekről és az átlag alatti emberekről.

Szóval én egészen múlt hét csütörtökig úgy okoskodtam, hogy sok mindent meghatároz a kultúra, amibe beleszületünk, a nyelv, a korszak, a társadalom, a szülők — és még ezer más dolog, ami most nem jut az eszembe, de azért a sorsunk legalább részben a saját kezünkben van. Hogy van olyan, hogy szabad akarat, és hogy valóban vannak választásaink. Mondom, ezt hittem múlt csütörtökig.

Egyoldalú bölcsészbeállítottságomnak köszönhetően nemigen foglalkozom kvantumfizikával, és nem jellemző, hogy a könyvtár hűvös sarkába húzódva a hadronütköztetőkből kiszűrődő dallamokat hallgatom a YouTube-on.

Be kell hogy valljam, életemben először most sajnáltam az ellinkeskedett fizikaórákat.

Sokoldalúan művelt barátom ugyanis arról számolt be, hogy nincs semmiféle szabad akarat, semmiféle választás — mindig minden és mindenki azt teszi, amit tennie kell, és nem is tehet mást. (Ez kicsit Szabó Lőrincre hajaz: „... a balek azért balek, mert mást nem tehet”.) Van ugyanis egy forgatókönyv. Ez persze nincs megírva a szó szoros értelmében, de azért minden el van igazítva benne vagy általa. Azt mondja a kvantumfizika, hogy ezek a kis részecskék, nevezzük őket kvantumoknak, simán lepacsizták előre ezt a színjátékot, amit életnek hívunk. Ha itt egy részecske így meg úgy mozog, akkor azzal, ahogyan a többi részecske így meg úgy mozog, kölcsönösen meghatározzák egymást, olyannyira, hogy bár minden állandóan mozog, semmi nem mozoghat máshogy. (Ezt amúgy én József Attilától tanultam: „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.”) Akkor ennyit a szerelemről és a csábításról? A zsenikről? A váratlanról? Próbáltam azzal érvelni, hogy ez egy elméleti modell, afféle okoskodás, aztán a laboron kívül minden máshogy van. De nem. Azt mondják, most sikerült bizonyítani, hogy van egy ilyen forgatókönyv, ami szerint történnek a dolgok. Nem kell pánikolni, a forgatókönyvet szerencsére nem tudjuk elolvasni. De azért tudni kell, hogy hol a helyünk. És most, úgy látszik, hogy lesz okunk kicsit szerényebbnek lenni.

De nézhetjük a dolog jó oldalát is. Kevesebbet kell magyarázkodni a gyalázatos fizikaosztályzatok miatt. Ezentúl elég annyit mondanunk, hogy ez így volt megírva.

Őszintén szólva van bennem egy csomó kérdés. Nem nagyon értem ezt az egészet, hogy hogyan jutunk el a kvantumoktól Nagy Sándoron át a tervezett szemétmozgatásig. Ezért el kell áruljam, hogy éppen folyik egy interjú szervezése egy olyan fizikussal, akinek az a karmája, hogy válaszolnia kell a kérdéseimre. Aki szívesen olvasna egy interjút komoly kérdésekkel okos emberrel erről a témáról, az tegye meg, hogy lentebb ennek megfelelően szavaz. Köszönöm.

És akkor most, hogy vége a cikknek, leviszem a szemetet. Nem azért, mert a feleségem így akarja, hanem azért, mert az én forgatókönyvemben ez így van megírva.