Legújabb interjúnkban Kukorelly Endrét, a költőt, írót és közéleti személyiséget faggattuk arról, hogy mi a foci, hogy miért nem maradhat egyetlen ember sem pusztán a kaptafájánál, és hogy mit olvastassunk az iskolás gyerekekkel.

Miért olyan fontos a foci az életében? Mi köze van a focinak az élethez és irodalomhoz?

Hosszú! — ahogy Kabos Gyula mondja a süket nagymamának egy harmincas évekbeli filmben, kis jellegzetes legyintést is produkálva hozzá. A focinak nincs köze az élethez. Nem köze van, inkább azt mondanám, élet-esszencia, modell. A játék maga, és mindannyiunk — résztvevők, nem szimpatizálók és közömbösök — viszonya hozzá, modellálja a mindennapit. Bármely játék, a kezdetleges is, a műalkotásokhoz hasonlóan, addig nem volt struktúrát alkot. A futball ráadásul, mint szublimált háborús helyzet, könyörtelenül megmutatja, hogyan működsz élesben, miként működik benned egyszerre a kompetitív és kooperatív: mekkora lelki-testi-szellemi erőt bírsz mozgósítani. Aki a futball terébe lép, játszva elsajátít szinte mindent abból, ami az élethez, az emberi viszonylatokhoz nélkülözhetetlen: identitás, alávetés és kiválás, a hierarchia természete(ssége), a korrektség, a fair play mint az életélvezet alapja, az elragadtatás, lelkesültség, az emberi alkotásban való gyönyörködés képessége, a kudarc és siker elviselésének technológiája, szolidaritás, irgalom stb. Ez hallatlanul érdekes.

Miért fontos, hogy egy író megszólaljon közéleti kérdésekben, miért nem marad a kaptafánál? Nem volna jobb csak írni?

Biosz idiotikosz, mondták volt az antik görögök arra, aki a kaptafánál maradás életstratégiát választotta — volna. Mert az a szabad férfi számára elképzelhetetlen volt. A jó élet, az eudaimónia akkor áll össze, ha az oikoszból — házadból/gazdaságodból, ahol a kaptafát használod — kilépsz a köz terére, közügyekkel, a polisz ügyeivel foglalatoskodni.

Miért kellene egyáltalán kortárs szerzőket tanítani az iskolában, ha még a klasszikusokra sincs elég idő? Nem volna jobb megvárni, míg kiderül, hogy kikből lesznek klasszikusok?

Arra van idő, amire fordítjuk. A művek javaslatok arra, hogyan élj, ha dúskálsz jobbnál nagyobb javaslatokban, dús lesz az életed. Klasszikus és kortárs párhuzamosan olvasandó — de más-más tantárgyi keretben. Az iskolai történelemórán a politika-, gazdaság-, társadalom-, hadtörténettel együtt venném a kultúrtörténetet: irodalom-, zene-, képzőművészet-történetet. Klasszikus szöveg(részlet)ek a történelem keretében vezetődnének elő, Antigonétól Balassin, Petőfin, A kőszívű ember fiain át A Pál utcai fiúkig. Ha nagyon muszáj — de miért muszáj! — a Kincskereső kisködmönig: bár nem látom be, mi ez a tapadás lúzer kisfiúkhoz bicebócán és nemecsekernőn át Nyilas Misiig. A történetiségtől külön volna aztán az irodalomóra, ahol szépírás/naplóírás mellett olyan kortárs magasirodalmat prezentálnánk, melyekkel szíven lehet ütni az adott korosztályt. Szép munka volna a háromtól tizennyolc éves korosztályok számára, hároméves bontásban összeállítani egy szöveggyűjtemény-sorozatot, abszolút kortárs magasirodalomból. Ez, megfelelően elővezetve, olvasásfüggővé tehetne mindenkit: ha a delikvens a sajátra — nyelvhasználatára, problémáira — ismerve sírni-nevetni fog majd unatkozás és értetlenkedés helyett, mintegy meg lenne oldva az élete. Legalábbis beállítódnának a műszerei. Mi más volna a pedagógia célja?

Min kellene változtatni, hogy kicsit több fiatalhoz eljussanak a kortárs szerzők? Milyen lehetőségeket kellene jobban kihasználni?

Elsőbb is: nem hervasztani Antigonéval meg a Vaskapu leírásával. A disznófejű Nagyúrral, meg a városlistával, hol mindenhol fordult meg Petőfi Sándor. Majd, ha jól csináljuk és jól rákap, később falni fogja mindazt, ami túl korán ráerőltetve csak megfekszi a gyomrát. De semmiképp sem Harry Potter vagy Tankcsapda, semmi negéd és giccs, írta Gazdag Erzsi verse és kapcsolt részei-leágazásai, mai utánzói. A gyerek, így Weöres, nem hülye, csak kicsi. Nem hülye, csak rosszul van „beállítva”. Nem kell a gügyögés, de bármi őszinte és brutális oké. A nagy dolgok, nagy művek szörnyen érdekesek. A nagy dolgok szörnyűek, mint Rilke angyalai.