A 2019. május 21-től június 15-ig tartó, Frászkarika névre hallgató kiállítását a Godot Galériában nyitotta meg feLugossy László az alább boncolgatott, általa kilencvenkilenc százalékosnak titulált és meglehetősen furcsa címmel illetett versével. Mivel eredeti, a szerző szájíze szerint tagolt és írásjelezett kiadás jelen pillanatban még nem fellelhető és az úgynevezett szabadvers formai különlegességéből adódóan kínálja magát az olvasó által szabadon választott tagolásra (mint például versszakhatárok egyéni megállapítására) én is ezt fogom tenni, vállalva a kockázatot, hogy ezen elkerülhetetlen önkényemmel talán teljesen más irányba indulok majd a vers értelmezése során, mint ahogy a mester szánta. Továbbá kötelességemnek érzem hozzátenni, hogy itt nem a kiállítás és az ott látottak hasonlítása, szembeállítása és esetleges párhuzamok keresésére fókuszálok, hanem kifejezetten magára a versre.

emberek emberek ellen,
emberek állatok ellen,
állatok növények ellen,
emberek növények és állatok ellen.

Úgy hiszem, ez az első négy sor az, ami mint felütés szorosan egymáshoz tartozik, már csak azért is mert a további részekben végig emberekről, emberi cselekedetekről, tulajdonságokról és miegymásról van szó, természetesen ezzel a sajátos ellentétpárosítással.

Az „Emberek emberek ellen” – rész számomra határozottan a harcot, a háborút jelenti ember és ember között, mint két teljesen eltérő nézetű személy, vagy talán megfelelőbb lenne a lény kifejezést használni az ember helyett, különösen, hogy emberek nézetei, emberek viszonyulásai vagy dogmái jelentik, főleg manapság, egy ember lényegét, aminek nyomán egymásnak eshetünk.

„emberek állatok ellen” A leuralásra, a tenyésztésre, a kitermelésre, a betanításra és az ezek furcsa egyvelege adta egyhelybenhaladásra – melyet imádok a XXI. század megvalósult disztópiájaként értelmezni – történik itt utalás, ami a további sorokkal, amit sok-sok ellentét fokoz és fokoz, egyre több értelmet nyer. Az „állatok növények ellen” – sor pedig szerintem ugyanennek a szolgálatába van állítva; megmutatja, hogy az állat viszonyulása a növényhez pont olyan, mint az emberé az állathoz.

„emberek növények és állatok ellen.” Az előző három sor összegzése: az ember nem csak önmaga ellensége, hanem az állaté is (az állat növényhez való viszonyulásának mintájára) és mindkettőnek is egyaránt, de nem egyiknek a másikon keresztül, hanem külön-külön: Az ember egyenrangú ellenfelekként visel hadat ember, állat és növény ellen, egyszóval tehát minden ellen.

Művészek művészek ellen,
antiművészek antiművészek ellen,
a többiek az előzőek ellen.

Ezen három sor igazából csak kettő és „meg a többiek” – alapon még egy, ami, tehát az utolsó, szerintem inkább egyfajta válaszfal az ezt követő sorok előtt. A művészet és a művészek előkerülésének éppen ekkor jött el az ideje, nem szabad elfelejteni, hogy saját kiállításának megnyitóján olvasta fel a verset, ahol ő maga is mint művész jelent meg. A művészet és az antiművészet szembeállítása egy elég posztmodern módszer; amikor valami irányzat felfut, annak a nemkedvelői elengedhetetlenül megképeznek egy ellentábort, egy „antiirányzattábort”, ami minden eszközével azon van/lesz, hogy – még ha ez az ő néha már-már erőszakos protestálásuk értelmetlen is és még ha ennek teljes tudatában is vannak – ellentartson az irányzatnak, ez pedig a modern művészet védjegye, még ha nem is itt bukkant fel először ez a hozzáállás (ide megjegyzem, hogy meglehetősen emberi viszonyulás). Ott kezdődik a különösség, hogy jellegükből adódóan ezen antiművészeknek a művészekkel kéne hadakozniuk és nem egymással. Mint ha a kifligyártás ellenforradalmárai harcolnának a tusfürdőgyártás ellenforradalmáraival.

„a többiek az előzőek ellen” Ez a rész egy picit elbizonytalanít, nem tudom pontosan megmondani, hogy kik kik ellen, tehát, hogy minden más az előző hat sor szereplői ellen, vagy pedig ez már a következő egységhez tartozna, kezeljük tehát így is, úgy is.

a többiek az előzőek ellen,
a paradicsomok a káposzták ellen,
a lakatosok a sírásók ellen,
a gyors hatás a lassú hatás ellen,
fizikusok a nemfizikusok ellen,
a nagytestvér a kispajtások ellen,
determináltak a predesztináltak ellen,
valakik a senkik ellen

Az a bizonyos sor tehát, amennyiben ezen következő részlet kezdetének értelmezzük, ennek a sajátos ellentétsornak a kezdő sora és szerintem pont ezen kezdő mivoltáért ilyen összezavaróan („Az ember olyan könnyen összezavarható.” �) általánosító. Ezt követi pár ilyen abszurd összemosás, amit ha tényleg végiggondolunk, akkor pont ugyanazt az érzést generálja, amit a kellemetlen mindennapok lehetetlensége is okoz, ezzel a sajátosan humoros megközelítéssel persze, és ebből a kettőből főzi ki ezt a már-már cinikus, hosszadalmas nézőpontját. Úgy hiszem, hogy a determinizmus és a predesztináció ellentétére van kihegyezve ez a rész, már csak azért is, mert ez a két kifejezés annyira elüt, kitűnik a többi közül, hogy felolvasva is különösen hangzik.

A következő általam külön vizsgált egység az ezt követő „ellen, de minek ellen?” -től tart az első „az ember olyan könnyen összezavarható” -ig, ebből két-három számomra különleges sort emelek csak ki a sorozatos, hangulatépítő ellentétezésből, amelyből, minthogy bizonyára külön szempont volt az érzékiség miatt meglehetős mennyiségben írni, ez a pár sor tehát, szerintem kitűnik.

„az egyik véglet a másik véglet ellen” Ez az a fajta sor, mint mikor a kérdésben ott a válasz, ez a szakasz szerintem elmondja, hogy milyen típusú megvilágítást akar az írás átadni, és hogy mivel tudjuk, hogy egy kiállításmegnyitón hangzott el, illetve természetesen annak ismeretében, kijelenthetem, maga a kiállítás és az ott kiállított tárgyak is, noha most ellentmondok korábbi elhatározásomnak; ennek szellemében készültek (meg az antiművészetében).

„a szomorúság egy másik szomorúság ellen” Itt ütközik ki szerintem elsőként, de mindenképpen leglátványosabban, hogy az ember tényleg könnyen összezavarható. Mikor azt mondja, hogy az egyik végletet állítja szembe a másikkal, akkor itt a szomorúság „párja” a boldogság lenne, csakhogy, illetve magamnak ezzel magyaráztam, a szomorúság és a boldogság nagyon komplex dolgok, talán méltatlan is lesz, hogy egy asztalhoz hasonlítom, bár ízlés kérdése. Egy asztalnak tehát nem a szék az ellentéte, egy asztalnak nem egy konyhabútor az ellentéte, hanem egy másik asztal, egy másik, teljesen különböző tematika alapján, teljesen más funkcióra készült asztal, ezért mikor valaki szomorú, kiábrándult, életunt, akkor ezen érzéseknek nem ezek ellentettjei, tehát a jókedv-tengelyen a nullától ugyanannyira a másik irányba lévő érzések lesznek az ellentétei, hanem az azonos érzés egy másik irányba tartó megjelenései, tehát a jókedv-koodrinátarendszerben az Y-tengelyen, a jókedv tárgyát vagy minőségét jelölő részen történik változás, az pedig egy teljesen másik dimenzió és legyen bármilyen kicsi az eltérés, az már valami teljesen más dolog. A szomorúság ellentéte tehát egy másik szomorúság és ez pontosan igaz, a „katona egy másik katona ellen” sorra is.

Az itt következő részt pedig szintén egy szakasznak vagy versszaknak tekintem, túl a tetőponton, az „ellen, de minek ellen?” sorig szerintem egyfajta fokozása az eddigieknek, de a funkciója sokkal inkább tűnik beugratásnak. A vers alapvetően hordoz – szerintem nyugodtan kijelenthetem – egy kifejezetten a velejét adó, efféle cinikus és meglepő humort ezzel a maga ellentétességével; determináltak-predesztináltak, bőrdzseki-zakó, beszámoló-kiszámoló, amik, tehát például ezek az előbbiek, nem is feltétlen ellentétesek, vagy esetenként épphogy nagyon is rokoníthatók, szóval a szerző, szerintem nagyon sajátos, és kifejezetten találó humora ebben rejlik. Mintha három féle cél/érzés szülte volna ezt a kettősséget hozzá: a megnyitó, a mély üzenet átadása és a szerző alapvetően vicces habitusa (amit bizonyára a versvégi csattanóval, azzal a tényleg velejéig igazi, magyaros szóviccel akart jelezni, hogy márpedig tényleg létezik, annak ellenére, hogy a művön való haladás közben el-elvonja róla a figyelmet a véresen komoly témával). Mindenképpen érdemes meghallgatni a megnyitóról készült felvételt, ahol ő maga olvasta fel művét, és amely felolvasás során a vers első felét ténylegesen megnyitószövegként adta elő; Emberek(!) – megszólítás utáni kötelező hatásszünet – emberek ellen, majd a gyors analógia az emberek minden máshoz való viszonyáról. Ha én írtam volna, ez egy kis görbe tükör lenne azok számára, akik az Emberek!-re felkapták a fejüket, illetve ugyanez az érzés lengi be számomra a művészek-antiművészek megszólítás-lekeverést is.

Végezetül pedig, még így az egész, meglehetősen hosszadalmasra nyúlt gondolatmenetre visszatekintve hozzáfűzöm, hogy talán nem is volt szükségszerű ezt így szétdarabolni és egy-egy részt egy-egy szerintem akkor éppen arra az adott pár sorra jellemző hívószó alá berendelni, mert igazából a dolgok, mint ahogy ennek a versnek a sorai is, csak külsőségeiben hasonlítanak vagy éppen ellentétesek, de egészet csak együtt adhatnak és csak olyan szövegben, ahol ezek az ellentétek mint egymás természetükből adódó kiegészítései jelennek meg.